Clive Barker: A vér evangéliuma

Clive Barkert még akkor sem érdemtelenül soroljuk a kortárs horrorklasszikusok közé, ha az utóbbi tizenöt-húsz év különösebben nem fényesítette a dicsőségtábláját, és ez ráadásul még vita tárgyát sem képezheti. Azok az idők, ahová az olvasó – és úgy tűnik, átmeneti jelleggel maga Barker is – most visszaréved, a '80-as évek közepére datálódik, amikor a szerző éppen azzal a Hellraiserrel (Pokolkeltő) lökte be a sikerlistákhoz vezető kapukat, amihez most meglepő határozottsággal nyúl vissza. Az, hogy miért és miért most történt meg mindez, más lapra tartozik, az A vér evangéliumának fülszövegében a szerző így indokol: „Pinhead csak el akart köszönni. Ez a búcsúbeszéde. Ennyi." Kiindulópontnak mondjuk ez is megteszi.

Az sem egészen világos előttem, hogy a minden idők egyik leghatásosabb belépőjeként is értelmezhető Vérkönyvek novellagyűjtemény 2010-es magyar kiadása miért nem lehetett teljes, hiszen akadnak ott még leporolatlan gyöngyszemek, míg egy teljesen új kötettől előzetesen leginkább csak tartani lehetett. Okkal állapította meg maga Barker is, hogy a splatterpunk műfajának hajdani úttörőjeként rég kiírta magából fiatalkora démonait, és egy ideje már a dark fantasy területén építgeti szélesvásznú fantáziavilágait (lásd például az Abarat-sorozatot legutóbbról). A friss kötet azonban még akkor is megkerülhetetlen az író rajongói számára, ha bevallottan nem egy újabb Hellraiser-revival felvezetésére készült.

A számos művészeti ágban megmártózott Barker sokkal inkább festő vagy szobrász e helyen, mint „egyszerű" író, a megfestett tabló pedig maga a Pokol. Monumentális munkáról van szó, és bár a kiadott anyag az eredeti kézirat alig felét tartalmazza, az így is komplett világokat ölel fel. A Hellraiser-franchise központi figurája, a cenobita főpap Pinhead mindjárt az első oldalakon meg is adja az alaphangulatot egy olyan csodaszép, belezős orgiával, ami nosztalgikus képzeteket kelthet ugyan, de ennél többről nincs szó. A pokolbéli világrend felborítására törő főhősünk nyomában ezután bejárjuk a komplett alvilágot, megismerjük annak barkeri elképzelés szerinti morbid dinamikáját és meglehetősen profán hierarchiáját, egy efféle „kirándulásnak" pedig aligha lehet jó, vagy akár csak megnyugtató vége.

Pinhead első eljövetelében az volt számomra igazán megkapó, ahogy a világ rejtett dimenziói a maguk mesterkéletlen brutalitásával rátörtek a hétköznapok embereire, ellentmondást nem tűrő eszközeikkel bizonyítva be, hogy csupán játékszerek bizonyos kortalan erők kezében. Nick Cutter Mélysége legutóbb ragyogóan bizonyította, hogy megfelelő írói képességek birtokában ma is lehet ezt a témát érdekfeszítően tárgyalni, mestere viszont némi sztorizgatástól eltekintve nem is fut neki, hogy ezt a lécet újra megugorja. Az A vér evangéliuma ekként nem lesz más/több, mint egy jól megírt, gótikus fantasy, amelynek már nem a splatterpunk ínyencei fognak igazán örülni. Barker fantáziája az újabb és újabb lidérces karakterek megformálásában kiapadhatatlannak látszik, ugyanakkor nincs már mögötte az a szándék, amely valaha akkora kéjjel esett neki világunk érinthetetlennek hitt tabuinak.

Harry D'Amour magánnyomozónak az evangélista szerepe jut ebben a történetben (és még egy kicsit több, de az már a slusszpoén), ahogy az ember maga is lényegében csupán megfigyelője a nála lényegesen nagyobb hatalmak tombolásának, ahogy ezt Barkertől már megszokhattuk. Műfaja szerint az A vér evangéliuma nem okvetlenül nekem szól, de mindenképpen a kellemes meglepetések közé helyezem a könyvespolcon.