Twin Peaks (3. évad)

A bűvész kifejezésünk egy török jövevényszóból ered, jelentése: bűvöléssel foglalkozó személy. A bűvölés alapja pedig eredetileg kettős értelmű, elsődlegesen varázslatot jelent, másrészt viszont azt is, hogy valaki nagyon okos. Az általam ismert legnagyobb bűvészt David Lynchnek hívják. Aki nemcsak képes volt – bő két és fél évtized elmúltával – feltámasztani Mark Frosttal közösen megalkotott egykori ikonikus sorozatát, hanem jóval túl is ment az elvárhatón: az eredetileg egy árnyalt jelentésű, misztikus köpennyel beborított, de alapvetően azért mégiscsak kisvárosi krimit felemelte egy magasabb szintre.

Összegezve egész, amúgy sem kimondottan egyszerűen értelmezhető életművét, hiszen a Twin Peaks harmadik évadában bizony ott kavarog valamennyi korábbi művének darabkája, nyilván a Tűz, jöjj velem! teljesen egyértelműen, de ott figyel a többi is: van, hogy nagyobb hangulati dózisokban (Radírfej, Veszett a világ, Inland Empire), van, hogy inkább csak egy-egy karakter, vagy szituáció által megidézve (The Straight Story, Kék bársony). De igazság szerint még legelső filmje, az 1966-os (!) főiskolai vizsgadarab Six Men Getting Sick is bőven megemlíthető a minduntalan jelen lévő hányás – mint Lynch felfogásában egyfajta megtisztulási folyamat – révén.

A legnagyobb hangsúly persze a késői Lynch-korszakon van, hiszen a Lost Highway és a Mulholland Drive fő problémája itt is felmerül: mit érezhet az, ha valakinek ilyen-olyan behatásra meghasad a tudata, a lelke, és ezt hogyan lehet a legplasztikusabban megjeleníteni. A legújabb kori Twin Peaksben pedig tényleg elviszi mindezt a falig: nem csak, hogy számos szereplő jelenik meg ténylegesen több (jó-gonosz, de azért ez sem mindig ennyire egyértelmű) alakban, de rengeteg karakternek, helyszínnek, történésnek megtalálható a párja egy másik helyen, és akkor még a zenei, képi és szövegi ismétlődésekről, ide-oda utalgatásokról nem is beszéltünk. Mint ahogy arról sem, hogy ez az őrült zseni bőven idéz olyan klasszikusokból is, amikből tanult, vagy amiket csak szimplán szeret: az Óz, a csodák csodájától elkezdve, a 2001: Űrodüsszeián és a Dr. Strangelove-on keresztül, a Hetediken és A vad-on át egészen a legfontosabbig, az Alkony sugárútig (Sunset Blvd.), amely bevallottan a rendező legkedveltebb filmje.

Ráadásul a színészek tekintetében is itt keringőzik előttünk az egész bódult Lynch-univerzum. Alap, hogy a Kyle MacLachlan által alakított Dale Cooper ügynök mindent vivően, és persze, hogy eljött vele a korábbi két évad (és az előzményfilm) apraja-nagyja is, néhány igazán fájó hiányzó mellett, de most nem is erre gondolok. Hanem arra, hogy olyan korábbi Lynch-liblingek is hangsúlyos szerepeket kaptak, akik az eredeti szériában amúgy nem voltak jelen (Laura Dern, Naomi Watts, Balthazar Getty). A zene persze megint Badalamenti, és persze megint nagyon hangsúlyos, továbbá énekel egy szép hosszú bánat-dalt Rebekah Del Rio is a Mulholland Drive Club Silenciójából, hogy olyan rockzenei vonatkozásokat se feledjünk ki, mint hogy a Nine Inch Nails teljes egészében előadja a She's Gone Away című számot, Eddie Vedder egy akusztikus dalt, a rendező pedig egy jelenetben álmodozva fütyüli a Rammstein Engel-jét. Igazi all-star Lynch-válogatott tehát.

De Lynch nem csak erről beszél, hanem a tűnő időről és a halálról is. Ja, hogy nála az idő nem pont olyan lineárisan halad előre, mint másnál? Néha meghajlik, kizökken, önmagába tér vissza, vagy éppen párhuzamosan fut több síkon, de a lényeg ugyanaz: egészen egyértelműen telik. Amit semmi sem jeleníthet meg szívfacsaróbban, mint amikor Audrey Horne táncol. Az eredeti széria legigézőbb, legüdébb diáklánya mára megöregedett, megcsúnyult és megtört, így tánca sem lehet más, mint árnyéka egykori önmagának, viszont a legkevésbé sem paródia, inkább egy szomorú kísérlet a régi idők megidézésére. De az idő egyébként sem kegyelmez: a régiek közül sokkal jobb élet szinte senkinek nem jutott, a legtöbben ugyanazokat a hibákat követik el újra és újra, reményt maximum egy sok évtized után beteljesedni látszó szerelem kínál. Sokkal komorabb az összkép, mint egykor, ráadásul a fiatalok között sem akad jóformán egyetlen igazán szerethető figura sem: drogos, tolvaj, csaló, ingyenélő, gyilkos bagázs az egész, akiktől sok jóra nem kell számítani. Lesújtó látlelet ez, amit hatásában csak fokoz a mindenhonnan kikandikáló halál bűze.

Mert itt aztán tényleg jó sok halált látunk, sokkal többet, mint az eredeti szériában, és sokkal nyomasztóbbakat is: gyilkosságokat, öngyilkosságot, halálos gázolást, mészárlást, sőt, még a legelső atombomba-kísérletet is, hogy a robbanás közben szóló, hirosimai áldozatok emlékére írt absztrakt zenemű emlékeztessen az áldozatokra. De a legmegdöbbentőbb nem is ez, hanem az, hogy a sorozatot IGAZÁBÓL körüllengi az elmúlás szaga. Hiszen több színész is elhunyt az eredeti széria óta, ennek ellenére néhány archív filmkocka erejéig mégis megidéződnek. Jó pár karakter meghalt az eredeti történetben, itt mégis ilyen-olyan módon visszatér, de a legfájóbb az, hogy néhány művész már ennek a tizennyolc résznek a leforgatása után hagyott itt minket (Warren Frost, a mindig remek Miguel Ferrer és Catherine E. Coulson). A legutóbbi által alakított Margaret Lanterman, azaz a mindenki által ismert Tuskó Lady a történet szerint is haldoklik, és ahogy a kísértetiesen lefogyott, megkopaszodott, szemmel láthatóan már a telefont is csak nagy erőlködések árán tartani képes nőtől elbúcsúznak az alkotótársak, annál kevés szívbemarkolóbb jelenet szerepelt valaha a tévében.

És Lynch nyilván nem lenne Lynch, ha újfent nem vágna hozzánk egy nagy adag trollkodást is, úgyis attól forrong igazán szépen a net népe, hiszen milyen lett már megint a vége? (Természetesen nem mondjuk el, hogy milyen.) Pedig igazából lehetett valami ilyesmire számítani: a szerepek felcserélhetőek, az idő önmagába fordul vissza, megváltás pedig nincs. Lynch kedvenc írói itt is kijelölik az irányt: Pirandello hat szereplője megint szerzőt keres, (a sorozatban egy kép által meg is jelenített) Kafka Josef K.-ja pedig soha nem léphet be a Törvény kapuján. Ez egy ilyen világ, ahol ráadásul már össze is mosódik a film, az álom és a valóság. Nietzsche szakadéka visszanéz belénk.

A 14. részben van egy jelenet, amiben a rendező által játszott Gordon Cole beszámol egy álmáról, amiben a saját maga által alakított Monica Belluccit látta (ki mást, mint mindnyájunk elérhetetlen álomnőjét), aki szintén arról beszélt neki, hogy olyanok vagyunk, mint egy képzelgő, aki egy álomvilágban él. De vajon igazából ki az, aki álmodik? És ekkor Lynch hátranéz, hogy meglássa régi önmagát, de átható pillantása alapján egyáltalán nem olyan, mintha tényleg azt nézné. Sokkal inkább kinéz a képről, és minket lát - ahogyan őt nézzük. És szerintem pont ezért annyira zseniális a Twin Peaks 2017-es szériája. Mert nem kizárólag azt mutatja meg, ahogyan David Lynch a világot látja, hanem azt is, ahogyan a világ látja David Lynchet.

(N.A.)

A Twin Peaks 1992 óta nálam a mindenek felett álló sorozat. A SOROZAT. Már annak idején azonnal rabul ejtett, és tisztán előttem van, hogy kedd esténként akárhol is voltam épp, rohantam haza, nehogy lekéssem az aktuális epizódot. Jól emlékszem, hogy apukám is mennyire rajongott érte, és minden egyes rész után értetlenkedett egy sort: „Már azt hittem, értem, aztán most megint mi van?" Meg persze én is. Nem volt tökéletes a sorozat egésze, de azok a karakterek, és a zene, avagy a ZENE, az örökre bevésődött. A zene pedig olyannyira, hogy jó pár évvel később, apukám temetésén is felcsendült a Twin Peaks főcímzene, mert hát annyira szerette ő is. Valahol akkoriban lettem persze David Lynch-rajongó is, valahogy mindig úgy éreztem, hogy a fejemben turkál, mintha mindig is hozzám szóltak volna azok a megfejthetetlen, szürreális jelenetek. Persze az előző filmjeit is megnéztem, és úgy voltam vele, hogy ha a Radírfej első tizenöt percét valaki kibírja, akkor rajongó lesz. Ha nem, akkor meg nem hozzá szól ez a fajta művészet. A Twin Peaks akkori záró epizódjánál meg magam sem tudtam megint, hogy mit gondoljak. Most akkor tényleg Cooperbe költözött BOB? Befejezetlen maradt a történet, tengernyi kérdéssel, ami persze Lynch-től cseppet sem meglepő.

Twin Peaksből kicsit később kaptunk egy előzményfilmet, ami még bonyolultabbá tette a történetet, pár dolgot meg kisimított, kaptunk néhány újabb remek karaktert (például Phillip Jeffries-t David Bowie által megformálva például), de Donnát már nem Lara Flynn Boyle játszotta sajnos. Aztán eltelt szépen huszonpár év és amikor először kezdtek felreppenni a pletykák, hírek, hogy TALÁN lesz folytatás, imádkoztam nagyon, hogy bárcsak. Később, amikor már hivatalosan is elkezdték forgatni a filmet, már azon izgultam, hogy minél több régi szereplő újra a TP-világ része lehessen. Találkozunk huszonöt év múlva...

Irgalmatlan sok idő, minden szempontból. A világ elképesztő módon megváltozott, és mi még mindig visszasírjuk a '80-as és '90-es éveket, mert hát régen minden jobb volt ugye. Nem tudtam elképzelni sem, hogy mit várjak az új részektől, nem is mertem igazából elképzelni, mert AZT a régi hangulatot már nem lehet visszahozni, és valljuk be, sok értelme nem is lenne. Arról nem is beszélve, hogy igencsak megöregedett nagyjából mindenki a régi szereplők közül, számomra rögtön egyik napról a másikra, hiszen úgy indítottam, hogy előtte elolvastam Mark Frost könyvét, újra végignéztem a régi sorozatot, majd a Tűz, jöjj velem filmet. Aztán már négy rész le is ment a friss évadból, mire oda jutottam, hogy el tudtam kezdeni végre – közben veszettül igyekeztem elkerülni a cikkeket, nehogy bármit is megtudjak abból, hogy milyen az új, csak reménykedve kérdeztem Andorunktól, hogy „de ugye jó?"

Aztán nyár elején az első részt egy kicsit meghatottan végignézve már tudtam, hogy ez nagyon jó lesz, nagyon lynches, twinpeakses, és mégsem, jóval több annál, hiszen ez tényleg Lynch agymenése teljes egészében. És megint jött az érzés, hogy basszus, de hát semmit sem értek! És pont ez benne a csoda, Lynch megint nem rágott a szánkba semmit, megadja a lehetőséget, hogy megtaláljuk a saját verziónkat, agyaljunk, rágódjunk, megérintsen és megihlessen – engem például vizuálisan elképesztő módon megihlet minden Lynch-alkotás. A nyolcadik, kísérleti filmnek is nevezhető rész a maga nyomasztásával minden idők egyik legbetegebb ötvennyolc perce, lélegzetelállító módon megkomponált fekete-fehér ábrázolásokkal. A feketére mázolt képű, lepukkant favágó figurák pedig minden idők legijesztőbb karakterei, ezt bizton állítom.

Nem lehet elmenni amellett, hogy egész iparág épül a nosztalgiafaktorra, valamiért a mi generációnk elképesztő módon szeret visszafelé révülni, és nem nagyon látom, hogy a mai huszonévesek mi után fognak vágyakozni majd újabb huszonpár év múlva. Erre a vonalra simán ráhúzható a régi szereplők újrahasznosítása, hiszen ki nem morzsolt el néhány könnycseppet, amikor az első két részben máris felbukkant Laura Palmer, Andy és Lucy, Ben Horne és Jacoby, Sólyom, egy elképesztően szívszorító jelenettel Tuskó Lady, Leland Palmer, a félkarú MIKE, a félőrült Sarah Palmer, a még mindig dögös Shelly, James, és persze Cooper, olyan formá(k)ban is, amire nem számítottunk – Kyle MacLachlan mesteri eleganciával formálja meg a különböző karaktereit. Nagy kár, hogy a Kar már nem Michael J. Anderson által lett megformálva, hanem egy elektromos fával, tetején egy húsmasszával – a táncoló, visszafelé beszélő törpét nem lehet pótolni. Köztudott, hogy Lynch nem nagy barátja a menő digitális trükköknek, ezért mai szemmel kimondottan borzasztóan néz ki némelyik effekt, de igazából ez így van jól, hiszen ettől lesz lynches, és nem az élsimított textúrák miatt. A baglyok is hiányoztak, meg egy csomó minden más is, de helyette kaptunk jó pár zseniális új karaktert, a Robert Knepper – James Belushi páros pazarul működött. Audrey Horne pedig így középkorúan is Audrey Horne, Sherilyn Fenn minden porcikájában ő maradt, és ez így van jól. Még ha egy kicsit a szívünk szakadt meg érte.

És ugyan soha nem akartam, hogy vége legyen, eljött a záró dupla epizód is. A tizenhetedik után úgy éreztem, hogy ez akár lehetne a vége is, maradt még tengernyi kérdés, de legyen így, aztán jött a tizennyolcadik rész és olyan szépen arculcsapott, hogy szó szerint kiakadtam, és mérges voltam Lynchre, hogy mit tett a szeretett twinpeaksi világgal, és mit tett Cooperrel?... Napokig rágódtam, olvasgattam az elméleteket, megalkottam közben a sajátomat, és döbbenjünk rá szépen, hogy pontosan ez volt David Lynch célja, hogy találjuk ki magunknak a nekünk megfelelő befejezést, vagy világot, vagy akármit. Elvarratlan szál maradt még temérdek, meg annyi gondolat és kérdés, hogy abból még több évadnyi sorozatot lehetne indítani, de érdemes?...

Számomra a párhuzamos dimenziók, illetve az álom az álomban elmélet a legrokonszenvesebb, főleg, hogy hasonló témákon mindig is szerettem agyalni, Monica Bellucci kulcsmondatát pedig már számtalanszor megfogalmaztam magamban. A záró rész legzseniálisabb húzása volt az ajtót nyitó hölgyet szerepeltetni, de akkor is mérhetetlenül mérges vagyok Lynch-re még mindig, hogy összetörte a Twin Peaks hógömbömet, és porig rombolta, megsemmisítette AZT a Dale Cooper-ideált, aki pedig nagyon hiányzik ebből a világból (is).

„Olyanok vagyunk, mint az álmodó, aki álmát szövi, majd benne él. De ki az álmodó?"

(V.Sz.)