1990 ősze van. Apámmal nézzük a tévét, kapcsolgatunk össze-visssza, aztán jobb híján megállapodunk az MTV-n. Én mondjuk nem igazán nézem azt sem, inkább a képregényemet olvasgatom, de hát tizenegy évesen mi mást is csinálna az ember. Egészen addig, amíg felhangzik egy különös gitártéma, én pedig megállok a fejlődésben. „AC/DC – Thunderstruck" - ez van a képernyő bal alsó sarkába írva, de én nem ezt látom. Én azt látom, hogy ez a világ egy rendkívül izgalmas, ezer színnel vibráló, és még sokezer felé kacskaringózó univerzum lesz, ahol még soha korábban nem jártam. Ez jó volt – mondja édesapám. Ez volt a legjobb – mondom én, és igazság szerint az elmúlt majd' harminc év alatt nem is mondtam mást soha.
És megveszem a kazettát. A The Razors Edge-et. Az elsőt életemben, amit nem úgy kaptam ajándékba, amit nem mástól kértem kölcsön, hanem a zsebpénzemből vettem. Én vettem, tehát az enyém. Még most is megvan. Meg is lesz mindig. Aztán megveszem az összes többit is. Nem tudok mást csinálni, ezt választottam, ez jutott, azóta is ezt csinálom. És nézem a klipeket, miközben arra gondolok, hogy biztos a rövidgatyás gitáros a banda agya. Vagy az a melóssapkás énekes. Esetleg a kopasz dobos, vagy talán a szőke basszer. Mindenkire gondolok, csak a ritmusgitárosra nem. Ugyan már, hát alig mutatja a kamera, meg van vagy 160 centi! (Nincs is annyi, csak 158, tudom meg jó pár évvel később.)
És akkor mit mondjak még? Hogy ennek ellenére ő volt minden idők legjobb ritmusgitárosa? Aki alig húszévesen rábírta két évvel fiatalabb öccsét arra, hogy közösen megalapítsák a világ egyik legjobb hard rock együttesét? Aki a bármilyen jövőkép nélküli, nyolcgyermekes (!), Ausztráliában élő, skót bevándorló család sarjaként képes volt arra, hogy szembemenjen az egész világgal? Aki egy másodpercig sem volt hajlandó tűrni, hogy bárki baszakodjon vele, a barátaival, vagy a családjával? 158 centiméterrel. Mert úgy a kunszt igazán.
Hitem szerint Malcolm Mitchell Young tegnap feljutott a mennyek kapujába, ahol a kulcsokat őrző Szent Péter megkérdezte tőle, hogy hát téged, komám, aztán mi szél hozott? Malcolm pedig lejátszotta neki a Jailbreak kezdő riffjét, mire Szent Péter csak annyit mondott, hogy értem, és szélesre tárta a kapukat.
158 centiméter. Néha ennyi is elég ahhoz, hogy óriássá váljon az ember.
Köszönök mindent, Malcolm Young!