Sztálin halála

Szerencsére manapság már egyre ritkább, hogy egy filmet betiltsanak. És még ha így is tesznek, akkor sem fogalmaznak ilyen csúnyán, hanem azt mondják, hogy bevonják a forgalmazási engedélyét. Mint tették azt nemrégiben az észak-koreaiak Seth Rogen szemétre való Az interjújával, persze nem a minősége miatt (ami amúgy még indokolt is lehetett volna), hanem mert enyhén szólva kedvezőtlen színben tüntette fel a nép szeretett vezérét, Kim Dzsong Unt. És az év elején érkezett a hír, hogy az oroszok ugyanígy döntöttek a Sztálin halálával kapcsolatosan, az ukázzal dacoló mozikat pedig még jól meg is kínálták aprócska, néhány százezer rubeles pénzbírságokkal. És a filmet látva azt kell mondjam: ez egy okos, felelős döntés volt.

Na nem, ezúttal a legkevésbé sem a minőség miatt, hiszen Armando Iannucci kommunista hatalomról szóló abszurd látlelete kifejezetten remek film, hanem azért, mert egy olyan országban, ahol még most is, időről-időre fellángol a világtörténelem egyik legnagyobb rohadékjának személyi kultusza, illetve a lakosság egy része még mindig könnyes szemű nosztalgiával gondol vissza az egykori Szovjetunió dicső napjaira és birodalma határaira, na, ott ez az alkotás akár még forrongásokhoz is vezethetett volna. Mert a maga túlzó eszközeivel a tolerálhatónál sokkal közelebb került az abszurd valósághoz. Márpedig ennél nagyobb dicséretet egy politikai szatíra nem is kaphatna.

Már a felütés is zseniális. Néhány perc alatt érzékeltetik velünk a sztálini diktatúra legfontosabb jellemzőjét: soha, egy pillanatra sem lehetsz biztonságban! Itt mindenki mindig halálosan fél, és ha Sztálin elvtárs titkára azzal hív fel egy rádiós felvételvezetőt, hogy tizenhét perc múlva telefonáljon neki vissza, akkor az bizony pontosan tizenhét perc lesz, és még azon is rettegni kell, hogy azt a hívás kezdetétől, vagy a végétől kell-e számolni. És ha a Generalisszimusz olyan koncertről akar lemezfelvételt, amiről egyébként nem készült, akkor visszarángatjuk a nézőket, megvesztegetjük a zongoristát, kerítünk új karmestert, és újra előadjuk az egész zeneművet elölről. Mindent megteszünk, csak meglegyen az a kurva felvétel. Mert különben nekünk kampóbasszó, és közben már látjuk is a begyűjtéseket, halljuk a likvidálási parancsokat, és ott vagyunk a KGB-előd NKVD kínzókamráiban is. Folyamatosan olyan dolgokon nevetünk, amiken jobb esetben dühöngve kéne törni-zúzni, rosszabb esetben meg csak sírni lenne szabad, és ettől piszkosul kényelmetlenül tudja ám érezni magát az ember.

A Nagy Vezér tehát nincsen túl jó bőrben, saját húgyában fekve pihenget a padlón, és a Párt Központi Bizottságában annak rendje és módja szerint megindul a hatalmi harc az utódlás kérdésében. A két fő rivális a rendkívül simulékony modorú, ám igazából hideg és végtelenül becsvágyó Nyikita Hruscsov (Steve Buscemi mindig remek, miért pont most lenne más) és a szadista-pedofil-intrikus Lavrentyij Berija. Utóbbi szerepében az ünnepelt angol színpadi színész, Simon Russell Beale egyszerűen ijesztően zseniális, minden pillantásán, minden hangsúlyán érezni, hogy az általa megformált NKVD-vezér egy igazi aljas tetű, aki mindenen és mindenkin átgázol, és bármit megtenne a hatalomért. (Aki valaha tanult történelmet, nyilván mindkettejük további sorsát ismeri, így egy percig nem lehet kérdéses, végül ki fog nyerni.) Na, ezek ketten aztán megkezdik a „frakciózást", és megpróbálják megnyerni maguknak az egykori Monty Python-tag Michael Palin által alakított Molotovot, és Sztálin helyettesét, Georgij Malenkovot, akihez a film legjobb jelenetei kapcsolódnak.

Az őt alakító Jeffrey Tambor ugyanis egyszerűen lubickol a szerepben, és a Minisztertanács elnökét egy jószándékú, ám politikailag totálisan impotens balféknek ábrázolja, akit társai – hol a frizurája, hol az általa „egészségügyi okból" viselt fűzője, hol bármi más miatt – rendre szívatnak is, aki képtelen az önálló állásfoglalásra, és a film elején még olyan kapitális baromságra is képes, hogy olyan személyek holléte iránt érdeklődjön, akik korábbi elvtársaik voltak ugyan, ám Sztálin elvtárs és a szocializmus elárulása miatt rapid módon a Gulágon vagy éppen tarkólövéssel a Volgában úszkálva találták magukat. És akkor még nem is beszéltünk Sztálin totál alkoholista és némileg őrült fiáról, Vaszilijről (Rupert Friend), a háborús hős Zsukov marsallról, akit Jason Isaacs szinte terminátorként ábrázol, meg a többi remekül eltalált mellékalakról. Mert a Sztálin halálát igazán a remek színészek teszik naggyá.

Meg persze a párbeszédek és morbid helyzetek, mert ha valamiben, akkor abban az olasz nevű, ám brit forgatókönyvíró-rendező Iannucci tényleg nagyon jó. Meg nyilván komoly rutinja is van már, gondoljunk csak az Egy kis gubancra, vagy éppen Az alelnökre, mind-mind fanyar szatírák, igaz, egyik sem annyira abszurd módon szórakoztató, mint ez a munkája. Még ha nyilván nem is szólhat mindenkihez (már csak a sokszor meglepően durva és naturalista hangnem miatt sem). „De hát ez egyáltalán nem is volt vicces, vagy vidám!" – mondta egy lány a moziból kifelé jövet a párjának. Persze, hogy nem. Viszont lehengerlően humoros.