Heavy túra

Állítólag az egy főre eső metalzenekarok száma Finnországban a legmagasabb az egész világon (gyanítom, a Vatikán például elég gyatrán szerepelhet ebben az összesítésben), úgyhogy nincs is miért csodálkozni azon, hogy egy olyan (rénszarvas)vérbő metal vígjáték, mint a Heavy túra, éppen távoli nyelvrokonaink felségterületéről származik. És a mozi egyik legfőbb érdekességét pont a ritkán hallott finn nyelv különleges szépsége adja (mindenképpen érdemes hát feliratos változatban megtekinteni), másrészt pedig az, hogy nem nézi teljesen hülyének, tízig elszámolni nem képes idiótának azt a szubkultúrát, amiről szól. Mert a film négy metalos főhőse nem agysebész típus ugyan, de minden bárgyúságuk ellenére nagyon is szerethető, kedvesen balfék figurák. Ennek pedig leginkább az lehet az oka, hogy a már több mint egy évtizede együtt dolgozó író-rendező páros, Juuso Laatio és Jukka Vidgren nagyon is jól ismerik a közeget, nemcsak szeretik az adott stílust, de több videóklipet is készítettek metalbandáknak.

A történet szerint a visszahúzódó, Cannibal Corpse- és Death-pólói ellenére igencsak félénk Turo Moilanen egy isten háta mögötti finn kisvárosban éldegél, ahol az egyetlen szórakozása az, hogy gyermekkori barátaival közösen zenél egyikőjük apjának a pincéjében. Ez a próbahely ráadásul nem mellékesen egy rénszarvas-feldolgozó üzemben található, a bandának pedig nem csak egyetlen saját szerzeménye, de még neve sincs. Ami csak azért furcsa, mert már tizenkét éve nyüstölik a hangszereiket és egymás idegeit, és valami kattanása mindegyikőjüknek van. Lotvonen például rénszarvas-darálás közben jön rá, hogy milyen lenne az ideális hangzás a gitárjának, a dobos Jynkky pedig olyannyira ész nélkül fog bele mindenbe, hogy a történet elejére már kétszer is halottnak nyilvánították. A legfurcsább és legszórakoztatóbb persze a black metalos Pasi, aki egy idő után állandó jelleggel magára ölti a corpse paintet és felveszi a Xytrax nevet. Tőle származik egyébiránt a csapat elnevezése is: Impaled Rektum (kábé Karóba Húzott Végbél), aminek a logóját látva társai először Iskender Kebabnak olvassák a nevet.

A dolog akkor fordul igazán komolyra, amikor egyetlen nap leforgása alatt felveszik az első saját számukat, és – meglehetősen bizarr körülmények között – át is adják az azt rejtő demókazettát a neves északi metalfesztivál, a Northern Damnation szervezőjének (aki pedig csak egy hordó rénszarvasvért szeretett volna vételezni). Innentől kezdve pedig rapid módon híre megy a faluban, hogy az Impaled Rektum fel fog lépni egy norvég fesztiválon, hőseink pedig közkedvelt figurákká válnak, egészen addig, míg ki nem derül, hogy az egész fesztivál-meghívás nem egészen úgy van, mint ahogy azt a derék finn polgártársak gondolják. Bejön persze egy szerelmes-szál is: Turo ugyanis odáig van a kedves virágáruslányért, aki azonban nemcsak, hogy pont a bigott területi rendőrfőnök lánya, de már egy másik fickó is csapja neki az északi szelet, a helyi bájgúnár Jouni képében (mondanom sem kell, ő a legszórakoztatóbb mellékfigura). A későbbiekben fontos szerep jut még egy őrült lappföldi négernek, a norvég határőrségnek, egy szerepjátékos csapatnak, egy rendőrségi kamerának, egy hullarablásnak és egy torkosborznak is, de a legfőbb kérdés mindvégig az marad, hogy vajon odaér-e a világ első és egyetlen „szimfonikus, posztapokaliptikus, rénszarvas-daráló, Krisztus-gyalázó, extrém, háborús, pogány, skandináv metalt" játszó zenekara a fesztiválra.

Nem mondom, hogy a Heavy túra teljesen nyugodt szívvel odahelyezhető lenne bevallottan nagy előképe, a This Is Spinal Tap (csapnivaló magyar elnevezésével A turné) mellé, pláne nem az olyanokhoz, mint mondjuk a Blues Brothers, de azért egyszer nézős, kedvesen bugyuta vígjátéknak bőven megteszi – még ha nem is mindig marad a jóízlés határain belül, de hát egyrészt a heavy metal úgysem a széplelkeknek való, másrészt pedig egy szimpla jenki tinikomédia ennél kábé tízszer undorítóbb poénokkal operál. Ha a film csak annyit érne el, hogy a metalos színtér ne vegye magát mindig annyira halálosan komolyan, mint amúgy szokása, már bőven megérte az egész. És akkor még nem is beszéltem az igencsak markáns erkölcsi mondanivalóról: „Néha jobb először cselekedni, és csak aztán gondolkodni. Jobb összeszarni magad, mint hogy örökké székrekedésed legyen!"