Rob Halford: Vallomás

Nem kertelek, kétszer olvastam el Rob Halford önéletrajzát pár hónapon belül. Nem így terveztem, de örülök, hogy így történt. Tavaly megrendeltem az angol verziót, ráadásul hitelesített aláírással is meg lehetett vásárolni, és mivel Robi bácsitól nincs még semmi dedikálásom, kiváló ötletnek tűnt, meg persze borzasztóan kíváncsi voltam, milyen, amikor tényleg saját szavaival meséli el élete történetét. Természetesen tudom, hogy mindig van egy segítő kéz, aki rendbe szedi, leírja, rendszerezi, összerakja ezeket könyvformátumba, de azért mégiscsak úgy formálták ebben a kötetben a mondatokat, mintha tényleg ő mesélne neked, személyesen. Hozzátartozik a történethez az is, hogy EGYÁLTALÁN nem számítottam hazai megjelenésre. Szóval elolvastam angolul, már épp készültem írni róla pár sort, aztán láttam a hírt, hogy itthon is megjelenik, és roppant kíváncsi lettem, hogy milyen lesz a fordítás, mert helyenként nagyon brit, nagyon yam-yam, és volt pár szóvicc, amit szinte lehetetlen átültetni magyarra – ezért reméltem, hogy értő kezekbe kerül a könyv. Szerencsére így történt, Bus Andrásnak többek között a legendás Ozzy-életrajz hazai változatát is köszönhetjük (részben), szóval fellélegeztem, hogy nagyjából rendben lesz a dolog.

Bevallom, már az eredeti verzió olvasásakor is megrendített az élettörténet bizonyos része. Leginkább így tudnám megfogalmazni, valahogy az egész amolyan együtt sírunk-együtt nevetünk érzéssé vált, és ez leginkább talán annak köszönhető, hogy Robert John Arthur Halford, ez a hamarosan hetvenedik életévét betöltő walsalli fickó minden ízében kendőzetlenül, kellő öniróniával mesélt mindenről, gyerekkoráról, a zenekarról, örömeiről-bánatairól és legfőképp a gyötrődéseiről. Leginkább utóbbiak kerülnek roppant képszerűen, néha tárgyilagosan, fekete-fehéren a szemünk elé, ami egyrészt zavarba ejtő, mert ki ne sajnálná kicsit a fiatal Robot, aki az amerikai turné közben kamionos parkolók vécéjében ücsörög, hátha lesz valami kósza párperces öröme (többnyire nem), miközben zenésztársai a dögösebbnél dögösebb gruppikat kefélik rongyosra. És itt megállnék egy pillanatra, mert ez a könyv nem való mindenkinek. Ha averzióid vannak a homoszexualitással szemben, inkább kerüld el, mivel Rob Halfordhoz hasonlóan nekem sincsenek illúzióim: a metálos réteg nagy része nem túl nyitott gondolkodású, amit bizony maga Rob is hasonlóan fogalmaz meg a könyvében. És bizony korántsem biztos, hogy némely naturális leírás láttán nem hátrálsz két lépést, mert itt tényleg kendőzetlenül pőre a történések leírása fizikai, de egyébként lelki síkon is, onnantól kezdve, hogy gyerekkorában molesztálták (és nem az első életrajzi könyv ez, amiben ezt olvasom a „csodás" angliai '50-es évekről), egészen a megérdemelten megtalált boldog párkapcsolatig.

Fiatalkori éveiről, környezetéről is hihetetlenül plasztikusan ír, szinte érezni fogod te is azt a bűzös levegőt, ami akkoriban az angliai iparvárosokat jellemezte. A szüleivel, barátaival való kapcsolata, a szokásos kamaszkori első történések is mind-mind fontos részét képezik annak a figurának, akit később – jóval később – már Metal Godként ismerhettünk meg. A zenekaros élettörténetekből számomra mindig a kezdeti időszak a legizgalmasabb, mikor, hogy találkoztak, az első botladozó lépések, közös együttzenélések, miképp indult be a tagok közötti kémia, a korai áldatlan állapotú koncertek hangulata, miként kapták meg az első normális nagykiadós szerződést, és bizony itt is kiderül, hogy a két gitáros sosem találta meg igazán a teljes összhangot. Néhány történet összevág K.K. Downing könyvével, csak másik szemszögből, de legalább tényleg úgy történtek a dolgok, ahogy megörökítették az alkotók. A zenekaros történet későbbi része már gazdagabban dokumentált – még az internet korszak előtt is, utána meg bőven –, így arról, hogy Ozzy helyett Ozzy volt, az ominózus amerikai perről, az előbújásáról, vagy a zenekarból való kiválásáról és újra egymásra találásról akad infó más forrásból is, noha így azért sokkal személyesebb, érdekesebb minden. Mindezek mellett a Judas Priest nélküli sok éves gyötrődése (ahonnan sosem akart kilépni, de az angolok már csak angolok, és nem beszélnek meg egymással semmit, de hányadik klasszikus eset ez, amikor a kommunikáció hiányán csúsznak el a dolgok, ugye), ilyen-olyan zenekaros próbálkozásai, ahol gyakorlatilag nulláról kellett kezdenie már nem fiatalon, a mélypontok, az alkoholizmus, a kokainfüggőség és a leszokás, mind őszinte vallomásként, vagyis leginkább tényleg gyónásként megtalálható ebben a tartalmas könyvben.

Az angolok – angolok. Nem beszélnek érzelmekről, nem beszélnek magánügyekről, így a Judas Priest tagjai arról is tapintatosan hallgattak egymás közt, hogy tudták Rob másféle irányultságát. De hát végül is, magánügy ez mindenkinél, nem igaz? Pedig csupán ugyanarra vágyott, mint bárki más: stabil, normális, fizikai és lelki síkon egyaránt tartalmas kapcsolatra, amihez hosszú és rögös út vezetett. Hol szomorú, hol cikis, hol totálisan bizarr, hol pedig szívszorítóan tragikus útvonalon haladt tehát Rob Halford, akiért egyébként Lady Gaga és Johnny Depp is rajong. Meg én is, sőt, te is, ha elolvastad ezt a könyvet, és utána néhány régi dalszövegen jót vigyorogsz majd, ha legközelebb eléd kerül, de ugyanúgy bólogatsz a zenére, ahogy annak idején, amikor először hallottad.

A könyv annyira friss, hogy az utolsó oldalakon már megjelenik a COVID-19 és az elhalasztott turné, a gondolatok a gyakori kézmosásról, meg hogy mi fontos az életben. Ugye ki hitte volna, hogy idén még mindig ugyanezek a problémák vesznek körül minket, és csak reménykedünk, hogy jövőre tényleg meglesz az a turné. Gyakori kézmosásokkal. És ugyan sok idősödő metálzenész nem tud jól öregedni, és kellemetlenül kínos a produkciója, megjelenése, netalántán önmaguk (sokszor cikis parókát hordó) paródiájává válnak, Rob Halford hiteles tudott maradni az összes pózolós / macskás / koponyásgyűrűs instagramos postjával vagy esetleg ellenére, mert még mindig szívből és ízig-vérig megmaradt ugyanannak a heavy metalért rajongó Metal Godnak, aki annak idején meghódította a világot a színpadról.