Az Északi

Robert Eggersnek azóta vagyok nagy rajongója, mióta megbabonázott A boszorkány című 2015-ös horrorral, ami nemcsak ijesztő és nyomasztó, de formabontó is volt, és tényleg valamiféle függőséget tud okozni, hiszen az elmúlt években láttam vagy ötször és simán lesz még ebből tizenöt is. Talán csak A Hill házas Mike Flanagan Oculusát néztem meg ennyiszer, annál sem tudom megmagyarázni, miért. Biztos más is van úgy ezzel néha, hogy beszippantja egy film, gondolom, ezt hívják atmoszférateremtésnek, amikor tényleg rabul ejt a képi világ vagy bármi más. Eggers valamit ott tényleg nagyon elcsípett, mert első(nagy)filmes létére a következő alkalommal már sokkal nagyobb hátszelet és két igazi nagyágyút kapott főszereplőnek (na, nem mintha a debüt színészei nem alakították volna boszorkányosan szerepüket), igaz, a mindig lehengerlő Willem Dafoe és az addigra már a sznobok által is rehabilitált Robert Pattinson kettősére épülő A világítótorony inkább afféle kamara-thriller volt, mint horror.

Persze ez is ízig-vérig eggersi világot tárt elénk: pokoli helyszín, nihil, kellemetlen zene, parás szimbolika, ördögi víziók, és azt is sikerült elérnie, hogy milliók kezdjenek legalábbis tartani a sirályoktól („szerencsére" én korábban is elég félelmetesnek tartottam őket), na meg a popkultúrában teljesen más imázsú sellőktől. Amit az angol nyelv olyan tökéletesen megfogalmaz a „disturbing" kifejezéssel (zavarbaejtő, feszengést, diszkomfortos érzést okozó), azt Eggers mindkét filmjében csúcsra járatta – melyek pedig gyönyörűek is egyben. Ha létezik szépségesen művészi rémfilm, hát ez a két alkotás bizony az – nem mellesleg Anya Taylor-Joyt is a boszis címszerep után kapták fel igazán, abszolút megérdemelten, ahogy ezt azutáni pályája is ékesen bizonyítja. Ő már mindörökké Eggers múzsája marad, és óh, miket fog még nekünk játszani az elkövetkező évtizedekben – az Utolsó éjszaka a Sohóban által például engem ismét megvett kilóra.

És ahogy az a markáns stílusú rendezőknél már lenni szokott, a korábbi filmek többi fontos szereplője is benne van a hatalmas mainstream várakozás után bemutatott Az Északiban, bár Dafoe epizódszerepre jött csak. Taylor-Joy nyilván kulcsfigurát kapott, sőt, „szülei" is feltűnnek A boszorkányból: Ralph Inesont nem lehet eltéveszteni, de Kate Dickie-t nem olyan egyszerű kiszúrni, az ő szerepét akár cameónak is vehetjük. És ezúttal már tényleg akkora lett a hátszél, hogy egy drakét is simán elfújt volna Ausztráliáig: a látvány lenyűgöző, ezerszázalékosan autentikus (bár a covid miatt muszáj volt a tervezettnél több CGI-t használni a tájakhoz) és három komoly A-listás sztárt, Nicole Kidmant, Alexander Skarsgårdot és Ethan Hawke-ot (nem spoiler, hogy Dafoe-hoz hasonlóan az ő játékát sem élvezhetjük sokáig) is sikerült megcsípni. Bár, mivel Eggerst keblére ölelte Hollywood, nem lennék meglepve, ha ők maguk lobbiztak volna azért, hogy bekerülhessenek a még mindig csak 38 éves direktor viking legendák nyomába szegődő alkotásának univerzumába.

Hát igen: viking tematika – ezzel nagyon mellényúlni nem lehet, persze az Időbevándorlók című zseniális norvég HBO-sorozat intelmeinek megfelelően a „V betűs szó" egyszer sem hangzik el és nem is írják ki – na, nem mintha amúgy a rendező bárkivel is udvariaskodni kívánt volna. Legendának legenda, amit látunk, de teljesen mítoszmentes. És szerintem ez a legnagyobb előnye, merthogy amúgy – meglepő-e vagy sem – Az Északi nem horror, nem is különösebben thriller. Talán a legjobban a valósághű történelmi dráma címke illik rá legjobban – ha konkrét megtörtént esetet dolgozna fel, talán még a dokumentarista jelzőt sem átallanék használni. Misztikum persze van bőven, természetfeletti is akad, de ezek az elemek is amolyan eggerses módon jelennek meg, és nem meglepő módon mindenféle szerek hatásaként is értelmezhetőek.

A történetet nem kell túlmagyarázni, mert a Skarsgård által megformált Amleth herceg legendája konkrétan a hasonló nevű királyfiról szóló dráma előtanulmánya volt Shakerspeare számára (először nem is értettem az eredeti nyelvű verzióban, hogy mi ez a modoros, erőltetetten régies akcentusú angol és az időnkénti színpadias előadásmód, aztán leesett): a nagy vikősészaki király, Aurvandill (Hawke) hazatér a csatából és alighogy kipihenné fáradalmait, melynek kamasz fia férfivá avatási szertartása is részét képezné, máris életére tör saját féltestvére, Bjölnir (Claes Bang). Amleth szerencsére el tud menekülni (amit persze a leharapott orrú samesz eltitkol ura elől), de megesküszik, hogy visszatér, megbosszulja apját és megmenti özveggyé tett anyját (Kidman). Mire Ruszföldről felnőttkorában hazajön, a király már Izlandon él háza népével, úgy intézi tehát, hogy adják el nekik rabszolgának, ennek során ismerkedik össze Olgával, a nyírfaerdő boszorkányával (na, őt vajon ki játssza?), akivel aztán nemcsak tervének megvalósításában lel partnerre, de a kémia is működni fog köztük.

Ez így persze csak egy felskiccelt váz, mert a történet ennél sokkal árnyaltabb és érdekesebb is, de nyugodtan kimondhatjuk, hogy nem a csavarok és úgy általában a cselekmény a lényeg, hanem a miliő megjelenítése és a jellemábrázolás – emberi és még egyszer, korhű az egész és egyáltalán nem pozitív értelemben. Ahogy ugyanis fentebb mondottam: ez nem mítosz, nem hősköltemény, nem viking romantika meg északi nosztalgia, hanem a véres valóság és az emberi gyarlóság, ahogy akkoriban valószínűleg testet öltött. Egy brutális, tényleg szar világot látunk (bár ehhez kétségtelenül gyönyörű és gyönyörűen fényképezett északi tájak adják a díszletet és a kontrasztot), kegyetlen kort, ahol mindenki primitív, agresszív és ostoba (beleértve a „jókat" is), ahol az erősebb kutya baszik (vagy akár nagy hatalmú gazdájára támad, mint erre aztán sor is kerül) és ahol a hiedelmek a józan észt is felülírják, bár nem mintha különösebben divatos lett volna a „józan ész". Persze a mindennapi élethez, a használati tárgyak elkészítéséhez, az épületek felhúzásához, a háztartás vezetéséhez kellett hogy legyen némi, akár ösztönös sütnivaló (ezeket a dolgokat is remekül bemutatja a film – bizonyára komoly történész-régész-néprajzos szakértői stáb állt rendelkezésre), de az is biztos, hogy a végén tényleg hálát adhatunk Odinnak, hogy a mai korban élhetünk. Pedig az emberi természet valójában semmit nem változott. Számomra talán a legsokkolóbb jelenet az a kis nyúlfarknyi pillanat volt, amikor két halászt csak úgy viccből lenyilaznak a csónakból, amellyel az Amlethet felnevelő banda utazik Ruszföldön.

Letaglózó tehát ez a tabló és a színészek ennek megfelelően lubickolnak karaktereik megformálásában: a kevés szép és pozítív pillanatot (melyek szerint mégis volt-van a világban emberség) természetesen Skarsgård és Taylor-Joy kettősének köszönhetjük, Kidman is remek (mondjuk ő manapság mindenben az, bármennyire is nehéz megbarátkozni szétbotoxolt arcával), de a casting minden szempontból tökéletes volt, az utolsó statisztáig és persze azt is kijelenthetjük, hogy az állatok nem kimondottan kedves oldalának kidomborítása is eggersi „director trademark" ma már. Ha esetleg A világítótorony emblematikus jelenetére asszociált volna egy-egy gyengébb idegzetű Eggers-szimpatizáns: itt is van hasonló, bár talán kevésbé brutális és – nem spoiler – ezután már a kék (sarki?) róka cukiságfaktora is a múlté. Egyébként talán a viszonylag explicit erőszak miatt lehetne a horror felé tendálni a műfaji besorolással, de sima akciófilmekben is van ma már simán ennyi, ami miatt mindez érdekes, az az erőszak állatias kivetülése, ami a korábban emlegetett korhűségre rímel. Van helye a kosztümös eposzoknak, imádjuk például A rettenthetetlent, de ez itt most a Valhöll ideje. És mi tagadás, bármilyen régi korról megnéznék hasonlóan realisztikus filmet (kommentben várom a Mel Gibson másik két alkotásán túli ajánlásokat), elsősorban persze a mi honfoglalásunkról, ha már 9-10. század fordulója.

Az Északi tehát nagy mozi, méltó körítéssel, ugyanakkor messze nem vagyok abban biztos, hogy a közönségfilmes költségvetés, marketing és multiplexes bemutatás meghozza-e a várt sikert. Ez elsősorban azokon a nézőkön fog múlni, akik Eggers-szűzen ültek be megnézni a gilmet. Talán a korábban már belengetett, általa rendezett Nosferatu-remake sorsa is ennek függvénye – ha bejön a dolog, Dafoe talán újra belebújhat Max Schreck bőrébe, és az isten sem menti meg Andorunkat attól, hogy Eggers rendezze a Thor hatodik részét 2028-ban. Ha pedig bukik, még jódarabig megmaradhat kultrendezőnek – szerintem mindkét esetben jól fogunk járni hosszútávon.