Préda

Elég sok nosztalgiára építő, illetve egyszerre újat mondani szándékozó változatban nekifutottak már Hollywoodban a Predator-szériának az elmúlt évtizedekben, de a végeredmény valahogy sosem indokolta a dolog létjogosultságát. Most úgy tűnik, egy kizárólag streaming-felületekre szánt folytatás/előzmény/akármi mégis képes ismét életet lehelni a sokszor eltemetett, majd mindig, menetrendszerűen újra kiásott sorozatba. A Préda nyilvánvalóan nem tör A keresztapa babérjaira, mint ahogy nem trónfosztja Arnold Schwarzenegger és John McTiernan 1987-es eredetijét sem – de tagadhatatlanul sokkal jobb, mint gyakorlatilag bármelyik ragadozós alkotás az elmúlt évtizedekben.

Lehet akármilyen kultikus a Terminator, az Alien vagy a Predator mitológiája, az elmúlt években a mozinézők elég nyíltan, a pénztárcájukkal tették egyértelművé, hogy nem kérnek többet a fenti három, ikonikus mozisorozat folytatásaiból, újrahúzásaiból, visszahozatalából. Ebből a szempontból a Ragadozó egyébként is kivétel a fentiek közül: itt tulajdonképpen csak az 1987-es kiindulás számított kiütéses anyagi sikernek, majd közmegegyezéses klasszikusnak, hiszen már az első folytatáson is öldöklő viták folytak a táborban, hogy most jó-e vagy sem. (Maga Arnold Schwarzenegger már a készítési fázisban letette a garast a tagadó válasz mellett, hiszen eleve azért nem volt hajlandó visszatérni a második részben, mert teljesen elfuseráltnak találta az alapkoncepciót és a forgatókönyvet.)

A yautják köré szőtt legendárium persze ezzel együtt is csak dagadt és dagadt az évtizedek során, aminek köszönhetően az egész téma sokkal nagyobbnak tűnik, mint amilyen a valóságban és a mozipénztárcáknál valaha is volt. Tehát az online tartalomzaj és a széria kultuszának fényében akár meglepő is lehet, pedig nem az, hogy miután az Alien Vs. Predator filmek jó alaposan keresztbevertek mindkét mítosznak, már sem az Antal Nimród-féle Ragadozók, sem a legutóbbi, 2018-as A ragadozó nem tudta feléleszteni a mítoszt. Így aztán nem csoda, hogy a legfrissebb nekifutás már nem is került a mozikba, a tengerentúlon a Hulu, nálunk pedig a Disney+ kínálatában érhető el.

Nehéz rá válaszolni, klasszikus moziforgalmazás esetén Dan Trachtenberg filmje is bebukott volna-e – ugyanakkor láss csodát, a streamingszolgáltatóknál a Préda épp rekordokat döntöget, ez a megoldás tehát ismét lehetőséget adott a csillagközi vadászoknak a sokadik újrakezdésre. A kiindulási pont ráadásul tagadhatatlanul újszerű, hiszen a 10 Cloverfield Lane kapcsán nevet szerzett Trachtenberg korábban filmen sosem látott, történelmi környezetbe helyezi a ragadozót: az 1700-as évek elejének Észak-Amerikájába, ahol egy vadászi ambíciókat dédelgető, fiatal komancs lány, Naru (Amber Midthunder) és törzse kerül szembe az aktuálisan a Földre érkezett yautja harcossal. A kifejezetten kevés dialógussal dolgozó, inkább vizuális elemekkel elmesélt sztori gyakorlatilag ennyivel leírható, de mindenkit óva intenék tőle, hogy emiatt kezdje el verni az asztalt: a Predator sosem bonyolultságáról volt híres, és már az első rész is épp ettől az ősi szintekre levitt, sámándobos vérszagtól tudott olyannyira működni.

Bevallom, egyes szuperlatívuszokat zengedező kritikákkal nem nagyon tudok mit kezdeni a Préda kapcsán, ugyanakkor kétségtelen, hogy Trachtenberg filmjével a WTF-kategóriás AvP-kkel meg a legutóbbi, szekunder szégyenes szuperhipergigatera verziókkal víz alá nyomott ragadozók végre képesek voltak feltörni a felszínre levegőt venni. A környezet és a sztori ebből fakadóan szándékosan kis léptékűre vett jellege jót tett az alapanyagnak, és nyilvánvalóan direkt visszatérést jelent a kályhához – csak éppen nem egy maroknyi macsó kommandós, hanem néhány amerikai őslakos meg európai prémvadász áll szemben a ragadozóval, nyilván esélytelenül. Aztán persze Naru feltalálja magát, és szépen kihozza a helyzetből a legtöbbet. A túlzás nélkül tökéletesen felépített akciójelenetekhez pedig gyönyörűen megkomponált képek adják meg az alaphangulatot, kiegészítve Sarah Schachner remekül eltalált, Alan Silvestri klasszikus motívumait is felhasználó filmzenéjével. Ennyi a Préda, és nem több – viszont már önmagában ez sokkal közelebb áll a John McTiernan-féle eredeti szellemiségéhez, illetve a képregényekkel, regényekkel kibővített univerzum sikerültebb szegmenseihez, mint gyakorlatilag bármelyik folytatás az évek során.

Ha tippelnem kellene, a Préda kizárólag az első két filmet tekinti kánonnak az eddigiek közül, ami, valljuk be, így is van rendjén, az a bizonyos fontos szerepet kapó pisztoly pedig nemcsak összekötő kapocs a múlttal, de egyben roppant érdekes jövőbeli kérdéseket is felvet, amikre amúgy a végén a stáblista is utal. A jó fogadtatásnak köszönhetően most esély is van rá, hogy ezekre választ kapjunk, de a lehetőségek száma tulajdonképpen végtelen. Amber Midthunder mindenesetre remekül érvényesül középponti figuraként, szóval jó esélyt látok rá, hogy találkozunk még a bátor komancs csajjal.

Egy ilyen kőegyszerű, nyílegyenes vonalú, old school akciófilm esetében ezen túlmenően nincs sok értelme a különösebben nagy elemzéseknek. Az egyszeri nézőnek szórakoztató lehet a dolog, mert tényleg sikerült kerekre húzni a mutatványt, a Predator-geekeknek meg ezúttal tényleg van okuk elégedettnek lenni. Annak, ami, összességében teljesen korrekt darab lett a Préda.