Gojira - Budapest, 2023. június 12.

Az elmúlt hetek-hónapok irtózatos erejű koncertdömpingje elkényeztetett mindenkit, így elég gyorsan elértünk oda, hogy nem jutunk el mindenhova. A negyedszer hazánkban fellépő Gojirát azonban vétek lett volna kihagyni… oh, wait, de hát így kezdődött a tavalyi koncertbeszámolónk. Aminek minden betűje idehúzható. Azt is megismételhetném, hogy a zenekar csodaszép fejlődési ívet ír le, egy ideje bele is kerültek egy olyan körforgásba, aminek egyik lehetséges ága a gyors kiégés – remélhetőleg és a látható jelek szerint ez őket egyelőre messzire elkerüli.

Különös érzés is ilyen rövid időintervallumon belül látni a Gojirát, hiszen az előző koncert élménye élénken él bennem, a klassz nyáresti hangulat a „régi”, szabadtéri Barba Negrában pazar élményt nyújtott. Az új helyen csak a sátor hátsó részét szedték ki, amiről lehet vitázni, hogy jó-e így vagy sem, nyilván közel nem adja meg a régi hely hangulatát, de mivel aznap épp hűvösebb volt az idő, speciel nem bántam, hogy maradtak az oldalfalak. A két előzenekar az Urne és a Conjurer voltak, sajnos meló meg egyéb kötelező elintéznivalók miatt képtelen voltam átérni kezdésre a város másik felébe, az utolsó taktusokat csíptem el. Fotós kollégák az Urne zenekart mondták jobbnak, a Conjurert hallgathatatlan zajmasszának, amit alá is tudok támasztani, az utolsó pár számot már hallottam, és nem is bántam, hogy ennyi jutott mára belőlük.

Az nem volt kérdés, hogy mindenki tűkön ülve várta a Gojirát. Felmerülhet a kérdés tán benned is, hogy mennyit tudott variálni a zenekar az előző koncert setlistjéhez képest, hiszen nincs új anyag, és folyamatosan járják a világot. Ha tippelnem kellett volna előre, akkor nagy változásokat nem jósoltam volna, főleg, hogy a korábbi produkcióra volt belőve a fény-hang, háttérvetítés, teljesen új szettet előkészíteni meg időigényes. Ennek megfelelően néhány dalcserén és sorrendváltoztatáson kívül nagyjából a tavalyi koncertképet kaptuk, ám ahogy látom, a most futó turné dátumain is variálnak egy kicsit a dalokkal. Nálunk az Oroborusszal indítottak, újdonság volt még a The Art Of Dying meg az Our Time Is Now (aminek én speciel nagyon örültem), a legvégén pedig a Vacuityt játszották, ráadásul ezen a turnén először.

A koncert hangulata meg… Talán a legjobban azzal tudnám érzékeltetni – ha voltál valamelyik Panterán –, amikor a zenekar nevét kántálta sokezer ember égnek emelet karokkal, a frontember pedig meghatottan ácsorog és nem találja a szavakat, csak érzi az energiát. Bár némileg kisebb léptékben, de itt is egy kicsit panteraisztikus hangulat uralkodott, amitől Joe Duplantier félszeg kissráccá vált azonnal. Szóval az emelkedettség megvolt (hozzáteszem, rég voltam olyan koncerten, ahol ennyi helyen éreztem az erős fűszagot), a francia srácok meg úgy tették oda magukat a színpadon, mintha valami tehetségkutatón lennének és minden erejükkel meg kellene győzni az ítészeket.

Az egy dolog, hogy Jean-Michel Labadie basszer megállás nélkül pörgött-forgott, olykor terpeszugrált, a színpad másik oldalán Christian Andreu gitáros is nagy átéléssel muzsikált (talán ő volt a legkevésbé intenzív mozgásilag), de amit a két Duplantier tesó művel, az tényleg példamutató. Joe Duplantier nemcsak az elképesztően beleélős grimaszai miatt érdekes figura, de ritkán látni olyasmit, ahogy az egész testével átéli a riffjeit, ahogy vállból elindít egy mozdulatsort és végighullámzik a gitáron keresztül a teljes testén, majd toppant a lábával, az minden szempontból egyedi, és üvölt róla, mennyire lélegzi az egészet. Mario, a tesója úgyszintén, csak a dobok mögött, és nyilván nem kell senkinek bemutatni, mennyire fanatikus és frenetikus figura, ahogy teljes erőbedobással játszik hátul. A dobcuccát ráadásul úgy állította össze, hogy bőven meg lehet csodálni izmos felsőtestét, a hölgyrajongók nagy örömére.

Idén is megvolt a szokásos konfetti-kis görögtűz-háttérvetítés kombó – és meg is lehet nézni mindezt youtube-on. Számomra az Another World a rajzfilmes klipes háttérvetítéssel adott még egyfajta különös ízt, konkrétan az egykori Az idő urai rajzfilm (ami ugye félig francia) nyomasztó hangulata sejlett fel, és azóta is dúdolgatom a refrént napközben. Persze emellett sok más csúcspontot ki lehetne emelni, a kötelező slágerek, mint az Amazonia vagy a közönségénekeltetős The Chant vagy a koncert eleji Stranded is az volt mindenki számára. Elképzelésem sincs, mivel tudná ezt az egész eddigi saját fejlődéstörténetet megfejelni a Gojira, az viszont napnál világosabb, hogy bőven van bennük még kraft a jövőre nézve. Kiváló este volt ez is.