The Cult, Lili Refrain - Budapest, 2023. június 27.

Mindennek eljön az ideje – mondják a nagyok, így annak is eljött, hogy a legendás bradfordi (khm) duó újra Budapesten játsszon, nyáron, szabadtéren, ráadásul egy kiváló szettel. Tényleg minden adott volt egy kiváló estéhez, az esőfelhők kegyesen arrébb vándoroltak, a laza cirka háromezer fős közönség sem tömítette el túlságosan a Budapest Parkot, így bárhol kényelmesen és lazán elfért bárki, és nem kellett arra panaszkodni, hogy nem látni sehonnan semmit. Nyilván a szervezők jobban örültek volna még párezer főnek, de a The Cult renoméja megkopni látszik, amihez talán az utolsó, felemásra sikerült VOLT fesztiválos koncertjük is hozzájárult.

Lili Refrain számomra úgy volt ismeretlen, hogy épphogy kicsit ismerős volt, értsd ezalatt, hogy egy fotós kolléga hívta fel a figyelmemet a hölgyre, és bizony azonnal rabul ejtett a hangulatzenéje. Manapság neofolknak illik hívni ezt a fajta zenei világot: az olasz leány is az ősi ritmusok, hangok segítségével, tökegyedül hozza létre produkcióját, tűpontosan kiszámolva, mikor, mivel, mennyit adagol loopokra épülő, csodaszépen kibontakozó zenéjéhez. Persze azonnal kiviláglik, hogy a Dead Can Dance nélkül ő sem létezne ebben a formában, nagyon erősen érződik Lisa Gerrardék jelenléte, de nem zavaróan, csak hát felsejlik a dallamokban a DCD néhány íze.

Kétféle döbbenetet lehetett látni az arcokon ezen az estén: az egyik a te jó ég, mi ez a hülyeség, és mit keres itt egyáltalán, a másik a te jó ég, mi ez, és miért itt van ez a hangulatos zene, nem valami kisebb klubban, vagy netán a Fekete Zajon. (Volt már ott, jelzem.). Komoly érzéseket váltott ki Lili Refrain muzsikálása, és ha fogékony vagy erre a zsigerekre ható hangulatzenére, elkapott a gépszíj, ha nem, akkor lapoztál egyet és vártad a főzenekart. Engem elvarázsolt a hangfolyam, azonnal éreztem az energiaáramlást, a nappali fény és kicsit tán túl nagy színpad ellenére átjött a mondanivaló. Dob, csengettyű, gitár, billentyűs aláfestés és a saját, sokszínű hang – egyedül elvinni egy ilyen produkciót komoly tehetségre vall, Lili Refrain rétegzenéje pedig meg fogja találni az utat az erre érzékenyekhez.

Ha minden igaz, a Mana című albumról hallottunk öt tételt, aminek a nagy része összefolyt egyfajta pszichedelikus hanghalmazzá. Nem állítom, hogy bármikor hallgatnám itthon, mert ha épp kicsit rosszabb kedvem van, simán áthúz depresszióba, az meg kinek használ, de ha jönne errefelé újra, azonnal megnézném. Ismétlem: nem való mindenkinek, de ha mondjuk a Heilung vagy a Wardruna rokonszenves, tégy egy próbát Lili Refrain zenéjével is.

A The Cultot konkrétan gimis korom óta hallgatom, ami akárhogy is számolom, de inkább már nem számolom, bazi rég volt. Mindezek ellenére csupán kétszer láttam őket, egyszer 1993-ban félig-meddig, a Metallica előtt – pár emlékfoszlányon kívül nem nagyon rémlik onnan semmi –, aztán 2007-ben a PeCsában, ahol egy okés, de nem kiemelkedő estét toltak. A soproni eseményeket kihagytam, így meglehetősen nagy pauza után került sor erre a június végi estére. Koncert előtt minimálisan néztem rá YouTube-on pár friss felvételre, azok alapján bármerre billenhetett a mérleg nyelve.

Astburyék egy ideje nem szeretik, ha közelről fotózzák őket (legalábbis nem mobillal), így a fotósokat a keverőhöz száműzték, nos, ez van, minden nem lehet kerek. Kis adalék így a hangzáshoz: a keverőből arányosan szólt minden, bár nekem egy kicsit tompa volt a sound. De ez ízlés dolga. Pedig jó formában vannak perpillanat, noha Billy Duffyt nem ismertem volna meg az utcán, ez a szakállas, tetovált, hátrafésült félhosszú hajú fazon inkább egy Black Label Society-jellegű zenekart idézett. Ian Astbury ismét indiánosra vette a figurát, kétoldalt fonott copffal meg valami fura szoknyanadrág-szerű kombóban járta a körtáncot, hozta saját jellegzetes mozdulatait. Ami valahogy furán ismerős volt, és rájöttem, hogy azutóbbi években Mina Caputótól láttam pontosan ugyanezeket a színpadi mozgásformákat, de hát nyilván nem ő az, akit másoltak. Érdekes kis szösszenet mindez csupán.

A legutóbbi Under The Midnight Sun turnéjának szánt koncertsorozat olyannyira nem volt lemezbemutató, hogy a mindenki által várt slágerparádé közé konkrétan két szám ékelődött csupán: a Vendetta X nyolcadikként és a Mirror tizenharmadikként. Amúgy meg… tényleg, ki is várt mást a régi korszakos slágereken kívül? Senki, én sem. Igen, a Sun Kinget, a Sweet Soul Sistert, a Raint, a Wild Flowert és társait akartam hallani Billy végeláthatatlan, csodálatos gitározásával. Aki nagy ritkán nézett csak fel, a saját kis buborékvilágában létezett, de egyszer láttam, hogy mosolygott egyet és kiintett valakinek.

Astbury 61 évesen is hozta említett, még mindig dögös kígyózó mozgását, megállás nélkül hadakozott a talán kicsit rövid mikrofonzsinórral, ami beakadt olykor a kontrolládákba, így sokszor éneklés közben tologatta a ládákat ide-oda, napszemüvegét és bőrkabátját pedig csupán pillanatokra vette le. Megállás nélkül hajigálta a csörgődobokat is: nem újdonság, hogy ez fogyóeszköz egy The Cult-koncerten, hátradobta, előredobta, oldalra dobta, kidobta a közönségnek, de a végén valakinek konkrétan tán a kezébe is nyomta, ha minden igaz. De a lényeg: kimondottan jól énekelt, meg is lepett, mennyire, azt meg nagyon bírtam, hogy ennyire zabolátlan még mindig a színpadon. Néhány magasabb regiszter nem jött már ki úgy és akkora erővel, mint régen, de összességében pazarnak volt mondható, amit kaptunk tőle. A Peace Dogban pedig politikai állásfoglalásként elejtett egy „Slava Ukraine″-t, majd utána egy „fucking Zelensky″-t is...

A kísérőzenészek a szokásos magas minőséget hozták. John Tempestát nem kell bemutatni, még ha nem is őrületes thrash breakeket kell itt hoznia jó ideje, Charlie Jones basszusgitáron és vokálokkal segíti a közös munkát pár éve, Mike Mangan pedig friss arc, aki Jim Morrison szakállas alteregójaként a billentyűk mögött dolgozott. És róluk ennyit, mert az este tényleg a két főhősről szólt, még ha a nézőtérről nézve úgy tűnt, mintha épp nem lennének túl jóban, legalábbis a nulla interakció (csak a végén a bemutatás) erre utalhatott, de nyilván csak tippelgetni tudok, miért láttam köztük fagyos, láthatatlan jégfalat. Persze közös történetük összeveszéseikkel együtt legendás, nem lepne meg az sem, ha éppen jóban lennének, csak éppen unják már kicsit egymást így színpadon. Szóval érzésre nem volt számomra akkora élmény kettőjüket nézni, de külön-külön meg tízpontosak voltak, szóval kicsit skizo érzést hozott a koncert, mert egyrészt kiváló volt rengeteg szempontból, de az apró szikra, az egy százaléknyi közös mágia hiányzott. Nekem. Ezzel a meghasonlott érzéssel még annyit tennék hozzá, hogy úgy tűnt, mintha Astbury még mindig élné a dalokat, nem csak elénekelné, és ezt jó volt látni, és ennek bizony vélhetően nem csak én örültem.

Kicsit rövid volt a szett, legalábbis inkább fesztiválprogramnak tűnt ez a kis szűk másfél órácska, annak viszont velős volt, még ha MINDEN őskedvencet nem is játszottak el. Várom őket újra, ha ezt a formát tartani tudják.