Therion, Satra - Budapest, 2024. március 12.

Néhány hete meglehetősen furcsálltam a Therion-főnök Christofer Johnsson Facebook-posztját, melyben kifejtette, hogy a zenekar drasztikusan visszavesz az európai jelenlétből, és a továbbiakban inkább Latin-Amerikára és a világ egyéb, kiemelt fontosságú pontjaira kíván koncentrálni. Aztán kiderült, hogy mindennek bizony konkrét, racionális okai vannak, hiszen míg például Mexikóban igen komoly tömegeket mozgatnak meg ma is, úgy tűnik, errefelé mintha kezdeni leáldozni a csillaguk. Nemcsak nálunk szorultak vissza a néhány száz fős szintre (konkrétan most a kisebbik Barba-színpadra, és még az sem volt teli), de a komplett Európa-turné is hasonló nézőszámokkal fut. Ami egyrészt szomorú, másrészt pedig a remekül sikerült Leviathan-trilógia ismeretében számomra kifejezetten meglepő is.

Az utóbbi évek süvegelendő tendenciája, hogy a csapnivaló előzenekarok gyakorlatilag eltűntek: szinte bármilyen nevenincs zenekar érkezik vendégként egye-egy bulira, a világ bármely szegletéből, élvezetes, jó produkciókkal állnak elő. A Therion előtt ezen a turnén melegítő Satra azonban sajnos az a bizonyos szabályt erősítő kivétel, egyben remekül reprezentálják, hogy ma már akkora a dömping, a régi modell annyira felborult, hogy tényleg bárkinek lehet nagylemeze. A Finnországból érkezett négyesnek is van már egy idénről – sőt, egy EP-jük is 2021-ből –, ennek ellenére azonban produkciójuk kapcsán a legkedvesebb jelző, amit alkalmazni tudok, a bájosan amatőr. Persze, ha ezt a szimfonikus, Nightwish-light zenét egy gimnáziumi tehetségkutatón vagy valamelyik „művházban" látom, magam is dicsérném a gyerekeket ügyességükért, de egy nemzetközi turnéra még egyértelműen kevesek, úgy zenéjüket, mint kiállásukat és színpadi aktivitásukat tekintve is.

Eredetileg biztos nem ez volt Christofer Johnsson terve, de a covid miatt végül úgy alakult, hogy hiába jelent meg az első Leviathan anyag még 2021-ben, a második résznek is napvilágot kellett látnia ahhoz, hogy a zenekar élőben is bemutathasson róluk bármit. 2021-ben és 2022-ben volt ugyan egy-egy fesztiválfellépésük, de az igazi turné-élet csak 2023 januárjában indult meg a Therion számára. Azóta elég sokat vannak úton, tavaly decemberben meg kijött végre a trilógia befejező része is, így mire Budapestre értek, már kvázi hármas lemezbemutatóvá duzzadt a program. Ugyan mindhárom korong simán megért volna egy-egy önálló kanyart, így egybegyúrva viszont bemutatkozásuk egy bő kétórásra hízott szettet eredményezett, szóval nyertünk is ott, ahol veszítettünk is kicsit. Külön vonzerőt jelentett viszont most az is, hogy visszatért a színpadra az abszolút közönségkedvenc szoprán, Lori Lewis, aki mellett ezúttal az a Rosalia Sairem hozta a mélyebb női szólamokat, aki amúgy a trilógia mindhárom részén is énekelt itt-ott. A férfi vokálokért természetesen most is az a Thomas Vikström felelt, aki tizenöt éve kirobbanthatatlan Johnsson mellől, akárcsak a gitáros, Christian Vidal. Változott viszont a felállás annyiban, hogy basszusgitárosként Christopher Davidsson jött el a turnéra, a tudtommal hivatalosan még mindig tag, azonban már évekkel ezelőtt bevallottan bizonyos démonokkal küzdő Nalle „Grizzly" Påhlsson helyett.

Jellemző viszont a Therionra, hogy bárki is legyen a fedélzeten, koncerten kifejezetten erősek, és akkor is így volt ez, amikor egyébként láthatóan igen masszív volt a kreatív válság Christofernél. Ezúttal viszont ilyesmiről szó sincs, a vállaltan rajongóetetőnek készített Leviathan-cuccok pedig nemcsak lemezen, de élőben is remekül működtek. A telitalálat indítónóta Blood Of Kinguval elstartolt szettben végül, ha jól számoltam, összesen hét hangzott el ezek közül, nagyjából egymás között egyenlő arányban megosztva, annyival, hogy az első részről kerül be három dal, míg a folytatások kettő-kettővel szerepeltek. Rögtön másodiknak érkezett a Ruler Of Tamag, de aztán nem egy blokkban követték a társai, hanem a szettben szétosztva a régebbi Therion-örökbecsűek közé beékelve. Christofer ezúttal vagy kicsit visszafogottabb volt, vagy szándékosan adta át a terepet a vokalistáknak, tény azonban, hogy ha nem tudtad, hogy ő a főarc a zenekarban, a néhol kissé háttérbe húzódva pengető, rövid hajú figuráról meg nem mondtad volna, hogy bizony ő élet és halál ura itt. Lori és Rosalia viszont láthatóan lubickoltak a közönség szeretetében, egyértelműen uralták a deszkákat, még úgy is, hogy Vikström is hozta a szokásos színpadi előadását, bár hangilag most ő kissé gyengébb napot fogott ki. Vagy simán csak öregszik, ki tudja?

Ugyan a leviatánok játszották a legnagyobb szerepet, a szép lassan két óra fölé kúszó játékidejű koncerten korrekt best of-ot kaptunk a Thelivel kezdődő korszakból, hiszen a Crowning of Atlantis és a Beloved Antichrist kivételével minden nagylemezüket megidézték, sőt, a diszkográfiában kissé kakukktojás sanzongyűjtemény, a Les Fleurs du Mal két tétellel is képviseltette magát. Bár a közönség nem vonult fel tömegekben az eseményre, aki eljött, az viszont minden dalért egyöntetűen lelkesedett, mikor pedig Christofer – aki amúgy ekkor szólt hozzánk először – a tradicionális zárónóta To Mega Therion előtt közölte, „lehet," hogy felvesznek néhány koncertet ezen a körúton, és „elképzelhető" az is, hogy a budapesti is ilyen, igen komoly hangorkán tört ki a kisebbik Barba-sátorban.

Magyarország és Budapest régóta ezer szállal kötődik mind a zenekarhoz, mind főnökéhez, így talán speciális státuszunknak köszönhetően arra is van remény, hogy ha a Therion be is fagyasztja az európai turnézást, legalább nálunk felbukkannak majd néha. Abban is reménykedem, hogy ez a mostani csak egy kisebb hullámvölgy itthoni népszerűségükben, és láthatjuk majd őket megint egykori PeCsa-méretű helyeket megtölteni, vagy olyan speckó fellépéseken, mint a Miskolci Operafesztivál volt anno.

Fotó: Barba Negra