Rockmaraton Fesztivál - Dunaújváros, 2024. július 11-15. (1. rész)

2019 óta nem rendezték meg a Rockmaratont, ami egyben azt is jelenti, hogy az elmúlt öt évben Magyarországon nem volt számottevő nemzetközi fellépőt is felvonultató, tematikus rockfesztivál. Igencsak ideje volt tehát, hogy a Rockmaraton visszatérjen, az pedig az első nap benyomásai alapján is világos, hogy a megújult szervezőgárda a rendezvény egy ráncfelvarrott, magasabbra pozicionált verziójában gondolkodik. A Rockmaraton 2024-ben minden szempontból hordozza ugyan a régi hangulatot és kellemesen ismerős lehet a törzsvendégeknek, de teszi mindezt úgy, hogy igyekszik lerázni magáról a régóta eposzi jelzőként hozzákapcsolt kannásboros feelinget.

Jelzésértékű volt már az is, hogy húzónévnek leszerződtették a Judas Priestet, akiknek ligájából még sosem lépett fel senki a fesztiválon, de infrastrukturális szempontból is történtek előrelépések bőven. Ugyan a fesztiválon található színpadok száma háromra csökkent, ezek közül azonban még a legkisebb Metal.hu Aréna is simán elférne valamelyik nagy, nyugati fesztivál helyszínei között is. A komoly méretű színpadokhoz masszív fények és fasza hangcucc is társul, azért meg hatalmas piros pont jár, hogy valamennyi helyszín elé gumilapokat fektettek, így ha esik, ha fúj, sosem kell bokáig porban vagy sárban gázolnia a műkedvelő publikumnak. Emellett a kiszolgálás terén is sikerült előrelépni, kezdve rögtön azzal, hogy a fesztivál bejáratánál polgárőrök segítik a parkolást, így hiába érkeztem este 8-kor, simán meg tudtam állni hárompercnyi sétatávra. A fesztivál területére érve aztán nagyjából a már kellemesen megszokott elhelyezkedéssel várt a merchpult, a központi vizesblokk meg a büfésor, aminek kínálata szintén egyértelműen színesedett a régi időkhöz képest. A megszokott fesztiválkaják mellett például fish and chips, de még vegan curry is kapható.

Az első benyomásaim abszolút pozitívak voltak tehát, a fesztivál pedig akkor győzött meg végérvényesen, amikor belenéztem a Metal.hu színpadon zúzó Krisiun műsorába. A brazil death metalosok ugyanis valami olyan elementáris erővel dörrentek meg, hogy műsoruk végéig ott is ragadtam. A Kolesne tesók által üzemeltetett családi vállalkozás zenéje nem feltétlenül agysebészet, de időnként kifejezetten thrashes death metaljuk roppant hatásos tud lenni élőben. Elementáris megszólalás kell azonban ehhez, a Rockmaratontól pedig meg is kapták, minek köszönhetően láthatóan zenekar és közönség egyaránt önfeledten élvezte a bulit. Alex Camargo többször meg is jegyezte, mennyire hálás, hogy az underground ilyen régóta életben tartja a zenekart, jutalmul pedig eldarálták a Motörhead Ace Of Spadesének két percbe sűrített változatát is, zárásként.

A Krisiun műsora félig egybelógott a Totális Metállal, de szerencsére az utolsó pár számot így is el tudtam csípni Kalapács Józsiéktól a Hell színpadon. Az eleve full nosztalgiára építő, klasszikus Pokolgép-dalokkal nyomuló formáció számára nem is létezhet tökéletesebb hely a Rockmaratonnál, így nem csoda, hogy az olyan klasszikusokat, mint a Tépett madár, A jel vagy az ezúttal kivételesen nem befejező Mindhalálig Rock and Roll (most valamiért az Ítélet helyett zárta a bulit), igen szépszámú közönség énekelte együtt a bandával, akik hozták is a tőlük megszokott, jó formát. Méretét és elhelyezkedését tekintve is a Hell amúgy a középső a fesztivál helyszínei közül, a Borsodira keresztelt nagyszínpad pedig ezzel kvázi szemben helyezkedik el, így a Totális Metal bulija után elég volt megfordulni vagy maximum lépni párat oldalra, és máris az Accept közönségévé alakultunk. A két színpad programját úgy állították össze, hogy a rajtuk fellépő csapatok gyakorlatilag öt-tíz perc szünettel követik egymást, így a legkitartóbbak szinte szünet nélkül élvezhetik a két helyszínről felváltva áradó metal muzsika nyújtotta örömöket.

Az Accept számtalanszor járt nálunk a Mark Tornillóval történt újjáalakulást követően (jó hír, hogy november 11-én újra jönnek), mostani bulijuk viszont különleges volt, hiszen a nyári turnéra a családi okokból hiányzó Philip Shouse helyetteseként az a Joel Hoekstra ugrott be hozzájuk, aki többek között a Whitesnake soraiban szerzett magának hírnevet. Joel valahogy nem az a fazon, aki elsőként eszembe jutna potenciális Accept-gitárosként, de tény, hogy jól működött vele a csapat, sőt, igazi rocksztár alakja némi extra pikantériát is jelentett a rutinos heavy metal veteránok között a banda színpadi megjelenésében. Tömör fesztiválprogramot toltak ezúttal: tizenegy szám, 60 perc, közte két új dallal (nyitásnak a The Reckoning, majd harmadikként a Staright Up Jack), hat régi klasszikussal meg a Tornillo-korszak pár kiemelkedő darabjával, a Pandemickel, a Zombie Apocalypse-szel és a Teutonic Terrorral. Azt meg kifejezetten jó volt látni, hogy a Teutonic Terror ugyanakkora ovációt kapott, mint a Midnight Mover, a Restless And Wild, a Fast As A Shark vagy a Metal Heart. Viszont az is tény, hogy a legnagyobb népünnepély és együtténeklés még így is a Princess Of The Dawnra alakult ki. Jó kis buli volt, kedvet is csináltak vele a novemberi újrázáshoz.

Ahogy vége lett az Acceptnek, már kezdett is a Metal.hu Arénában a Destruction, ami egyben azt is jelentette, hogy sajnos a velük párhuzamosan fellépő Dynazty teljes műsorát ki kellett hagynom. Ez talán az egyetlen dolog, amit a jövőben valahogy jobban kellene megoldani, sajnos ugyanis a fesztivál mindegyik napján vannak olyan, nemzetközi bandákat érintő átfedések, amik miatt sajoghat az egyszeri fémszív. Hiába érdekelt azonban a Dynazty, a Destructiont nem hagyhattam ki, hiszen a négyfősre bővült, kétgitáros felállást még sosem láttam élőben. Ráadásul a csapat évtizedeken keresztül kirobbanthatatlan gitárosa, Mike Sifringer sincs már a fedélzeten, így nagyon furdalta az oldalamat, mire lesznek képesek nélküle. És ugyan az öreg bongyor hiánya a vájtfülű, régi fanoknak egy-egy emblematikus figcsinél feltűnhetett, összességében kijelenthető, hogy ez a kvartett köröket ver a trióban felállt Destructionre. Damir Eskic és Martin Furia remekül megtanulták, hogyan kell reszelni a bandában, két gitárral pedig óhatatlanul jobban hasít a thrash metal, mint eggyel. Ráadásul egyes dalokba ikergitáros szólóbetéteket is illesztettek, és mind a Mad Butchert, mind a Life Without Sense-t sikerült alaposan fel is dobni ezzel. Iszonyú húzása volt az egész bulinak, a totál old school program pedig a közönséget is felpörgette.

Igen komoly mosholás alakult ki az olyan alapvetések alatt, mint a nyitó Curse The Gods, a ritkaságszámba menő Invincible Force, a Total Desaster vagy a Death Trap, de a napokban megjelent, totál friss No Kings No Masters alatt sem csökkent a beindulás. A Bestial Invasionnel záró buliba az utolsó lemezről csak a címadó fért be, de a komplett újjáalakulás utáni érát is mindössze a Nailed To The Cross és a Thrash 'til Death képviselte, ezek azonban gyakorlatilag már a csapat régi cuccaival egyenértékű közönségkedvencekké váltak az évek alatt. Hibátlanul megdörrenő, üresjáratoktól abszolút mentes, tömény energiabomba volt ez, ami alapján egyértelmű, hogy a Destruction jobb formában van, mint valaha. Már csak azt remélem, ezt a lendületet az utóbbi idők szürkécske megjelenései után a rövidesen érkező új lemezre is sikerül átmenteniük.

Ugyan az Alestorm-féle csűrdöngölős party metal nagyon nem az én világom, mégis kíváncsi voltam rájuk, hiszen az utóbbi években szép lassan headliner státuszba verekedték fel magukat. Koncertjüket látva pedig maximálisan értem is a miérteket. Függetlenül attól ugyanis, hogy mennyire érzed magadénak ezt a könnyed kalózmetált, kétségtelen, hogy a banda roppant szórakoztató élőben. Már a zöld szín által dominált színpadra felhalmozott öt hatalmas gumikacsa látványa is olyasmi, amihez hasonlót ritkán látni rockfesztiválon, de mindemellett a banda tagjai is olyan elánnal vetődnek, rohangásznak, hogy tényleg szinte odagyökerezik az ember lába a deszkák elé. Ugyan valamivel kevesebben nézték őket, mint egy órával korábban az Acceptet, ám aki ott volt, az bizony mind táncolt, ugrált, kalózzászlót lengetett vagy karddal hadonászott, azaz végig remek hangulat uralkodott. De hát nincs is mit csodálkozni ezen, mikor a banda olyan refrénekkel operál, hogy „Pálinka for everyone!" meg „Let's get drunk in Hungary!", időnként meg rappelő cápaemberek kergetik őket a színpadon. Fontos megemlékezni még róla, hogy a Rockmaraton közönségét érte az a szerencse is, hogy végignézhettük, ahogy Hartmann Kristóf átadja a bandának története első aranylemezét. A magam részéről további sok sikert kívánok nekik és remélem, valamelyik fesztiválon hamarosan újra összefutunk.

Folytatása következik.

Koncertfotó: Varga László (a RockStation szíves engedélyével)
Fesztiválfotó: Máté Péter, Rockmaraton