Ganxsta Zolee és a Kartel - Budapest, 2025. január 17.

Azt gondolom, nyugodtan megspórolhatjuk a „ki hitte volna″ jellegű köröket, hiszen egészen nyilvánvaló, hogy senki sem hitte volna, értve ez alatt magát a zenekart és annak táborát is. Bár a '90-es évek végén csak igen nagy nehézségek árán tudtad kikerülni Zoliékat, valószínűleg egyikünk sem kötött volna rá fogadást, hogy átvészelnek három évtizedet a tábor tenyerén. Különösen széppé teszi az évfordulót, hogy a brigád közben végig aktív maradt, és bár akadtak roppant komoly hullámvölgyeik, jelenleg újra sokadvirágzását éli a Kartel. Ki a fasza gyerek? Zoli, te tudod!

Talán nem is kell külön hangsúlyozni, hogy mennyire ambiciózus kísérletbe vágtak bele az arcok a (teljes konfigurációs) Papp László Sportaréna megtöltése kapcsán, abban ugyanakkor maximálisan egyetértettem, hogy a dolog megéri a kockázatot. A főnök jövőre hatvan lesz, vagyis a negyvenéves jubileum megünneplése nem reális, szóval tényleg most vagy soha, ráadásul itt olyan hívószavak is elhangzottak, amelyekre egyszerűen nem lehetett nem felkapni a fejet. Név szerint Steve, OJ Sámson, Dopeman és Lory B voltak ezek a hívószavak, vagyis a nagy cél érdekében sikerült végre egy tető alá hívni a Kartel valamennyi emblematikus arcát, akik az aktuális Big Daddy-Siska-Zolee felállást egészítették ki a színpadon. Időközben pedig az is kiderült, hogy a dolog nagyon is megmozgatja a tábor fantáziáját, hiszen ezekkel az urakkal kapcsolatban akkor is van egy sokat emlegetett sztorid, ha (mint én) sosem minősültél hardcore Kartel-rajongónak.

Érkezésemkor – felkapcsolt lámpák mellett – már nyomta a talpalávalót DJ Gerysson, nyilván csupa olyan számot, amelyekkel ebben a közegben nem lehet hibázni, ugyanakkor a hangerő felettébb úriemberesre lett véve (halk volt), távolról szemlélve úgy tűnhetett, hogy emberünk leginkább saját magának muzsikál odafent. Curtis és ESSEMM nyolc óra körül csatlakozott a bulihoz, jelenlétük érezhetően meg is mozgatta a publikumot, de hazudnék, ha ezt a minimálra vett körítéssel előadott bemelegítést bármilyen értelemben jelentősnek minősíteném.

Fél kilenc előtt öt perccel aztán felpakolták az új Kartel-klipet a kivetítőre, hogy egy rövid, poénra vett intró után, minden különösebb fakszni nélkül felsétáljon a színpadra az aktuális felállás, és máris belecsaptak. A hangerőből ekkor még szerintem lehetett volna több, sokkal több később se lett, igazából csak a ráadás dörrent úgy, ahogy azt én elvártam volna. Meg lehetett azért szokni, meg is szoktuk.

Idővel aztán egyre nagyobb lett a népsűrűség odafent, ahogy érkeztek a vendégek, és a hátsó sorokból egyre komolyabb feladatot jelentett kisilabizálni, hogy mi is történik éppen. A Dream Theater hasonló megközelítéséhez kapcsolódva ide is nyugodt szívvel írom le, hogy igenis indokolatlan és olcsó megoldásnak tartom az oldalsó kivetítők mellőzését az arénakoncerteken. Igaz, hogy a középső, hatalmas LED-falon többnyire a zenekari akciókat mutatták, amikor azonban mégsem így történt, eléggé elveszettnek éreztük magunkat a keverő mögötti fertályban. Már csak a rengeteg résztvevő is indokolt volna továbbá egy kifutót, de erre talán már jogosan mondod, hogy telhetetlen vagyok. Essünk is gyorsan túl azon, hogy mi hiányzott még nagyon, ez pedig Takács Vilkó gitárja volt, szomorúan tapasztaltam, hogy az alkalmanként nagyokat szólózó srác munkásságából szinte semmi sem jutott el hozzánk.

Mindezeket csak azért tartottam érdemesnek felemlegetni, mert ettől eltekintve egy hatalmas, széles vigyor volt ez a bő két óra, amit Zoliék elénk raktak, komolyan, ha elérzékenyülés nélkül képes voltál letudni a koncertet, nincs is szíved. A dalok közül az elmaradhatatlanokon kívül jócskán akadtak csemegék is, gyakran medley formájában elővezetve. És nem csak az „alapzenekar" nyújtott kalaplevételre ingerlő teljesítmény, óriási volt Janklovics Péter és Csőre Gábor versmondópáros előadásában a Ki a fasza gyerek?, itt végre a főhősök is szusszanhattak egyet, hogy aztán kíméletlenül ránk borítsák az eredetit is.

Nemcsak a nézőtéren bukkant fel a Kartel harminc éve alatt felnőtt következő nemzedék, de a színpadon is, Zana Zoé egy számban kísért gitáron, míg Big Daddy fia, Kalmár Botond a teljes koncertet végigtolta a billentyűk mögött. Jött aztán Zoli mentoráltja, Lekvárherceg is, a Vitáris Ivánnal megerősített Route 66 pedig egyértelmű csúcsponttá lett.

Naná, hogy megérkezett Szasza is, nélküle a jubileum legalább annyira elképzelhetetlen lett volna, mint az úgymond főszereplők nélkül. Utóbbiak pedig ügyesen megoldották, hogy ne lépjenek egymás sarkára, hogy megkapja mindenki a maga pillanatait, de ha éppen nem rájuk irányult a reflektorfény, csodás alázattal simultak bele a produkcióba. Gondoltad volna, hogy valaha is leírjuk majd ezt Dopeman és Lory B kapcsán? Házibuli volt ez a leghangulatosabb fajtából, az arénát gyakorlatilag teljesen megtöltő tömeg pedig az első perctől a legutolsóig ünnepelt.

Elmaradtak szerencsére a nagy szövegelések, a három évtizedes túlélés megfejtése, láthatóan az volt a cél, hogy zenében idézzenek meg minél többet a Kartel-archívumból. Mindehhez jócskán hozzátett a rengeteg piró, a füst, a hatalmas fények, a fúvósok és más vendégek, Kovács Dávid és Potesz Balázs ritmusszekciója pedig jó szokásuk szerint irgalmatlan húzást adott a zenének.

Valahol tényleg óriási, hogy Zoli ilyen minőségben képes volt konzerválni magát, egyetlen pillanatra sem tűnt leeresztett időskorúak prezentációjának az előadás, közel 130 percnyi időtávban ez semmiképpen sem csekélység. Az is kiderült újfent, hogy a Kartelhez hivatalosan 2020-ban csatlakozott Siska abszolút méltó utódja a posztján korábban megfordult legendás MC-knek. Persze a nagy többség az utóbbiakat várta, és amennyire meg tudtam ítélni, nem is okoztak csalódást, vagyis egyértelműen kifizetődött a rengeteg próba, amit a brigád ebbe a (minden bizonnyal) egyszeri és megismételhetetlen koncertbe beletolt.

És hogy kétség se maradjon a jó poénért szinte bármit bevállaló attitűdöt illetően, naná, hogy Tunyogi Orsi dala (Ha lemegy a nap) is belefért. Apróságon kötözködni persze lehet, én is megtettem az előzőekben, a nap végén mégis csak az számít, milyen hangulatban indul haza a nézősereg. Ahogy én láttam, óriási mosollyal.

További fotók