Thy Catafalque, Sear Bliss - Budapest, 2025. április 4.

Afféle jó szokássá vált, hogy a tavasz érkezésével nagyot gurít a Thy Catafalque. Három éve, éppen áprilisban volt ugye az első igazi TC-koncert, két éve ilyentájt a Platon Karataev társaságában próbálták ki magukat a Budapest Parkban, tavaly a Magyar Zene Házában nyitották az évet, majd történetük első Európa-turnéjára indultak. Az elmúlt télen aztán kezdetben kizárólag külföldi koncertdátumok bukkantak fel a velük kapcsolatos hírekben, mígnem bejelentették, hogy a klubos közegből kilépve (nyugodtan kimondható, hogy azt a szintet kinőve), megpróbálják immár a Barba Negra Red Stage terét is feltölteni. A jól megalapozott szintlépés pedig fényes sikerrel valósult meg, mostantól kezdve bizonyított, hogy a Thy Catafalque ezt a léptéket is tudja, érti, szereti.

Kell-e külön hangsúlyoznom, roppant fura, hogy a koncertpiacra épp' csak pár éve berobbant Thy Catafalque-nak a hazai extrém metál egyik intézménye, az immár több mint harminc éves múlttal büszkélkedő Sear Bliss nyit. Nagy Andrásék ma is magabiztosan járnak headlinerként kisebb/tematikus fesztiválokra, és ahogy a tavalyi Heavenly Down album, illetve annak fogadtatása is bizonyította, messze nem nosztalgiaattrakcióként. Persze „hivatalosan" különleges vendégek voltak ők ezen a koncerten, és nem előzenekar, a helyzet fonákságán ez azonban nem változtat. A két produkció egyébként először osztozott közös színpadon, ami a saját szervezésű bulikat illeti, a Sear Blisst pedig már a fél nyolc körül is kezdés idejére is impozáns méretű sokaság tisztelte meg figyelmével a nagyobbik Barbában.

Hozzá kell tennem: András és aktuális társai sosem a színtér legizgalmasabb koncertbandáját működtették, és ez ma sincs másként. Lefordíthatjuk ezt úgy is, hogy a rutin rég megérlelte bennük az erősségeikkel való tisztában létet, és mindig is inkább hittek a zenéjük puszta erejében, mint bármilyen extra körítésben. Ehhez képest meglepően „sok" volt most a nóták közötti beszéd, illetve saját koruk sűrű emlegetése, ami eléggé sután hatott, főleg ebben az erőtől duzzadó dalgyűjteményben. Idén lesz harminc éves a kultikus The Pagan Winter demó, amellyel minden elkezdődött, lesznek is majd még ehhez kapcsolódóan tematikus bulik, itt pedig elhangzott róla a ...Where The Darkness Always Reigned névre hallgató monstre klasszikus. Magáért beszélt, ahogy zárásként a legutóbbi albumról klipesített Chasm, majd az első nagylemezük alapdala, a 1100 Years Ago tulajdonképpen keretbe foglalta ezt a páratlan életművet.

A Budapest Parkban tapasztaltak alapján tartottam tőle, hogy azért csak nagy lesz a Thy Catafalque-ra a Red Stage sátra, és ugyan a Dürerhez (és előtte az Akváriumhoz) hasonló sold outra nyilván nem volt reális esély, talán még magát Kátai Tamásékat is meglephette a most összegyűlt masszív tömeg. Az utoljára érkezetteknek alapértelmezés szerint bizony már csak hátul, a bejáratnál jutott hely, a divatosabb megközelítés jegyében persze annál azért jócskán előrébb juthatott, akiben volt késztetés. A lényeg az, hogy az egész nagyon jól nézett ki, szerintem a színpadról is úgy tűnhetett, hogy a barbás „kísérlet" sikerrel végződött. Hozzájárulhatott ehhez, hogy mostanra megtanulhattuk: a Thy Catafalque évente csak egy-két kiemelt hazai koncertet ad, és ha valaki a legtöbbet szeretné kapni belőlük, akkor ezeket a bulikra érdemes nagyon figyelnie. Kiemelten figyel ezekre az alkalmakra maga a zenekar is, és nagyjából látatlanban is biztosra tudható, hogy az aktuális produkció bővelkedik majd extrákban.

Múlt novemberben, a Dürerben a sorsfordító Rengeteg lemez végigjátszása jelentette az extra fűszert, most visszatértek a teljes karriert átfogó „best ofhoz", megtartva azért a fókuszt a legutóbbi albumon és a Rengetegen. A tizenkét sorlemez közül ezúttal csak az első kettőt mellőzték teljesen (mondhatni szokás szerint), a többi albumról akadt legalább egy hírmondó a szettben, és szerintem a tábor zöme ezt éppen így szereti. Remélem azért, hogy lesz majd merészebben válogató összeállításuk is a régebbi korszakból, ahol nem csak a „kötelezők" (Csillagkohó, Köd utánam) kerülnek majd elő a sokak által kultikus tisztelettel övezett korai munkák közül. Nem mintha A gyönyörű álmok... ne pályázhatna majd idővel hasonló megbecsülésre, újra és újra rácsodálkozom, micsoda slágergyűjtemény lett a legutóbbi TC-lemez, amelyről ezúttal is öt dalt hallgathattunk meg, a düreres szetthez képest annyi változással, hogy a Mindenevő helyére az egyik titkos favoritom, az Aláhullás érkezett.

És ha már a Vasgyárban ezúttal Gire Zolcsi nem dolgozott, befutott a dal második felére Veres Gábor (Watch My Dying), és komolyan mondom, nagyon komolyat alakított! Vissza is tért később a Ködkirály és a Néma vermek kedvéért, és nem állítom, hogy csak ezért volt mindkettő csúcspont, de volt benne szerepe. A Ködkirályt különösen nehéz lesz majd elfelejtenie bárkinek, aki itt hallotta, önmagában egy külön sztori volt, ahogy Dudás Ivett gyönyörű bevezetőjétől eljutottunk Gábor hasonlóan könnyfakasztó rikácsolásáig, hogy végül mind az öt énekes (!) felvonuljon a fronton a többszólamú végszóra. Egészen pazar volt. Más helyeken is kedvtelve variált bele a zenekar a lemezre vett verziókba, és ez nagyon is rendjén való egy ilyen minőségű gárda esetében. Láthatóan nagyon meg akarta mutatni minden résztvevő a képességei maximumát, a nagy akarásnak pedig messze nem nyögés lett a vége, sőt, megkockáztatom, talán az eddigi leghatásosabb Thy Catafalque-koncertet láttuk.

Külön köszönöm Tamáséknak, hogy áthozták a Vashegyeket is a Dürerből, ahol az tavaly élőben is debütált végre, és ha hasonlatot kéne keresnem, ezzel a dallal tudnám érzékeltetni, hogyan is szólalt meg a banda a Barbában. Talán még mindig akadnak, akiknek újdonság, hogy milyen súllyal képes megdörrenni élőben a Thy Catafalque, nos, ők most még jobban csodálkozhattak, hiszen olykor szó szerint elemi erejű pusztítás folyt, és ezt tényleg túlzás nélkül mondom. Ráadásul mindeközben a zenei tartalom sem veszett el, és lehet, hogy én álltam pont jó helyen (oldalt, a keverő magasságában), de mintaszerű volt a hangzás, és nem csupán Barba-viszonylatban. Ivett, Martina, Árpi, Bálint, Gábor, Gaobr, Kriszu, Zoli és persze Tamás – új referenciát alkottatok, jó, ha erre felkészül a Hellfest és a többi hazai/európai fesztivál, majd Dél-Amerika!

Fotó: Bende Csaba / Barba Negra