A Genesis markánsan elkülönülő karrierkorszakainak megítélése még a brit progresszív legenda saját táborában sem egységes. A csapat ugyanakkor, bár eltérő stílusban és megközelítéssel, minden érában maradandót alkotott: Cseke Feri kollégánk által most górcső alá vett korai albumaikon zenészek generációi nőttek fel, ugyanakkor ezek a kísérletezős lemezek is megtalálták az utat a szélesebb közönségrétegekhez is. DiszKgráfia sorozatunkban, mindenféle tartalmi vagy formai megkötés, illetve kötelező píszískedés nélkül most a Peter Gabriel-érát elemezzük ki, aztán hamarosan következik majd a későbbi időszak is. Természetesen várjuk a ti véleményeteket is, hogy kiket kellene hasonló módon sorra vennünk a közeljövőben.
From Genesis To Revelation (1969) // Trespass (1970) // Nursery Cryme (1971) // Foxtrot (1972) // Selling England By The Pound (1973) // The Lamb Lies Down On Broadway (1974)
- Trespass (10/10)
- Foxtrot (10/10)
- The Lamb Lies Down On Broadway (9/10)
- Selling England By The Pound (8/10)
- Nursery Cryme (8/10)
- From Genesis To Revelation (7/10)
From Genesis To Revelation (1969)
A ′60-as évek világa és az első lemezek általános jellemzői mind megtalálhatók ezen a bemutatkozó anyagon. Jómagam is csak utólag pótoltam be, de sajnos nem volt rám túl nagy hatással a későbbi lemezek ismeretében. Maguk a nóták persze itt sem rosszak, de még messze nem olyan kiforrottak, mint az utánuk következők. Az élő kiállásukkal és főleg Peter Gabriel excentrikus frontemberi mivoltával ugyanakkor elindítottak valamit, ami előttük még nem volt jelen a rockzenében és maguk mellé tudták állítani a közönséget. A sok helyen alkalmazott szimfonikus hangszerelés is nagy igényességre utalt, főleg egy bemutatkozó lemeznél, mert ugyebár ekkor még nem voltak olyan fejlett szintetizátorok és pluginok amelyekkel az ilyesmit pótolni lehetett volna. Annak ellenére, hogy ez a zene még nem teljesen nekem szólt, a kimagasló színvonal megkérdőjelezhetetlen, s még innen is tudok kedvenceket megjelölni, amelyek között még demós dalok is akadnak. A pontszám is természetesen szubjektív.
Pontszám: 7
Kedvenc dalok: The Serpent, One Eyed Hound, In The Beginning, That's Me, Silent Sun
Trespass (1970)
Már az első anyagnál is egyértelmű volt, hogy az intelligensebb zenehallgató rétegeket akarják megszólítani, de azért még manapság is rejtély, hogyan lettek később mégis annyira népszerűek e többnyire melankolikus, fogósságot is nagyrészt nélkülöző muzsikával és komoly mondanivalóval. Nyilván a sokszor transzban éneklő, kifestett arcú Gabriel élő teljesítménye is nagyban befolyásolhatta ezt, s persze akkoriban az ilyen típusú muzsika hatalmas újdonságot jelentett. A Trespass zenei anyaga pedig sokkal, de sokkal komolyabb odafigyelést igényelt, mint a szélesebb rétegekhez szóló kortárs alakulatok dalai, amelyekbe nagy kaland volt elmerülni. Manapság ezzel a fajta, energikusságot nélkülöző, lassan csordogáló muzsikával biztos, hogy elsüllyednének a hasonló zenékben utazó progresszív alakulatok mocsarában, de akkoriban ez még ritka csemegének számított. Kedvencem innen az utolsónak felcsendülő The Knife, amelyben lényegesen több élet pezseg, mint a többi tételben, de ettől függetlenül szerintem ez az album az egyik legerősebb fejezete a Gabriel-érának. Sajnos az ekkor még többnyire inkább basszusgitáron pengető Mike Rutherford szerzőtársa, a gitáros Anthony Phillips viszont elhagyta a bandát.
Pontszám: 10
Kedvenc dalok: The Knife, White Mountain, Visions Of Angels, Looking For Someone, Stagnation, Dusk
Nursery Cryme (1971)
Phillips kiválása után az új gitáros Steve Hackett lett, John Mayhew dobost pedig Phil Collins váltotta fel, aki jócskán kivette a részét a háttér vokálokban is, illetve egy dalban, első ízben énekesként is bemutatkozott (For Absent Friends). Stílusa Tony Banksékre is hatással volt és lesz is a későbbiekben. Banks egyébként itt már egyre kifinomultabban alkalmazta a billentyűket, tetszik ahogyan például a The Fountain of Salmacisban cserélgeti a mellotron- és hammond-hangszíneket ezen az albumon, amit amúgy mai hangzással is szívesen meghallgatnék. A basszus biztosan nagyot dobna rajta mondjuk egy Spock's Beard-féle, röfögős újragenerálozással, akik egyébként rengeteget merítettek tőlük a későbbiekben. A zene is egyre változatosabb lett, a nyitó, hatalmas zenei ívet bejáró The Musical Box például pont az a fajta tétel, amelyben többszöri nekifutásra is fel lehet fedezni új dolgokat, de az addigi legsikeresebbnek mondható, több rétegű és egyedi hangulatú The Return Of The Giant Hogweed is óriási. Ha csak egy kicsit befogadhatóbb zenében utaznak, akkor lehetséges, hogy legalább akkora kedvencekké váltak volna, mint mondjuk a Yes vagy a King Crimson, de a korai érában ők a progresszív rock egy finomabb, színpadiasabb árnyalatának voltak inkább úttörői, a korai Pink Floyddal karöltve. A globális siker persze azért innen még messze volt.
Pontszám: 8
Kedvenc dalok: The Return Of The Giant Hogweed, Harold The Barrell, The Musical Box
Foxtrot (1972)
Slágereknek továbbra sincs nyoma, változatlanul az intellektuell réteghez próbálták eljuttatni a Foxtrot szerzeményeit is, amelyekben minden eddiginél mélyebben boncolgatták az élet nagy kérdéseit. Az avantgárd megjelenésű Gabriel mondanivalója is egyre filozofikusabb lett, az én-szeretlek-téged-típusú populáris dalokat nem itt kellett keresgélni, de érdekes, hogy ettől függetlenül mégis rájuk kattant a nagyközönség is. Ebből is látszik, hogy mekkora differencia volt az akkori és a jelenlegi zenehallgatási szokásokban, és ahogy már korábban is említettem, ma már elképzelhetetlen, hogy ez a fajta muzsika úgy betörjön a mainstreambe, mint ahogy akkoriban. A lemez központi tétele, a nagylélegzetű, terjengős Supper's Ready sem fogósságáról maradt meg az emlékezetünkben, címéhez méltóan mégis úgy tálalják, hogy öröm hallgatni. Banks orgonái itt is dominánsak, a dal befejezése előtti, óraketyegést imitáló, pattogós témára felhúzott motívumokkal pedig könnyen magukhoz tudták vonzani azokat, akiknek a billentyű orientált zenék a gyengéi. A Trespass mellett ez a másik kedvencem az ős-Genesistől. Szerteágazó hatását jól szemlélteti, hogy még a Faith No More basszere, Billy Gould is azt nyilatkozta: ott van azon tíz lemez között, ami megváltoztatta az életét.
Pontszám: 10
Kedvenc dalok: Supper's Ready, Watcher Of The Skies, Get 'Em Out By Friday, Horizons, Can-Utility And The Coastliners
Selling England By The Pound (1973)
A csapat addigi legsikeresebbnek számító albuma Angliában egészen a harmadik helyig tornázta magát, Kanadában pedig kétszeres platinát is hoztak nekik az eladások. Mai szemmel ezek az adatok már-már szürreálisak, ha belegondolunk abba, hogy mindezt progresszív rockkal el lehetett érni akkoriban, pedig ez a lemez – szerintem – minden eddiginél nehezebben befogadható muzsikát tartalmazott. Olyannyira, hogy még a jóra hallgatás is egy nagyon hosszadalmas folyamat eredménye lett nálam, s még így sem mondanám azt, hogy Rutherfordék egy életre megszerettették velem a dalokat. A folkos hatásokat is gyakran megjelenítő anyag egyébként nagyon ígéretesen kezdődik, a szokásosnál torzabb hammondokkal, Hackett karakán szólóival és ugyanúgy érdekesen folytatódik a különleges hangszerelést kapott, Gabriel fanyar humorával és hangeffektekkel fűszerezett második tétel is, az albumra hangolódni és egyben végighallgatni mégis legalább annyira komoly teljesítmény, mint amennyire komoly munka lehetett megírni és rögzíteni. E lemezt hallgatva egy cseppet sem lepődöm meg azon, hogy még a Shock!-stáb bezsírozott fülű érdekeltjeinek is nehéz hallgatnivaló az ős-Genesis.
Pontszám: 8
Kedvenc dalok: Dancing With The Moonlit Knight, I Know What I Like (In Your Wardrobe)
The Lamb Lies Down On Broadway (1974)
A leghosszabb terjedelmű, dupla Genesis-album a franciáknál egyenesen az első helyre ékelődött be, Angliában viszont „csak" a tizedik helyig futotta, de még így is sikerült a Yes és az Emerson, Lake & Palmer sikerei mellé felsorakozniuk. A zene viszont továbbra sem csúszott le könnyen, sőt a nagy elmélkedések még az eddigieknél is erősebben átszövik a dalokat. A legjobban egyértelműen a címadóba lehet belekapaszkodni, ahol már alkalmazták azt a fajta kontúros basszus soundot is, amit később rengeteg prog rock zenekarnál hallhattuk viszont, de a különleges alapokra felhúzott Back In N.Y.C. is jó, ami a lemez egyik legelőremutatóbb tétele, itt Banks ismét dominál érdekes hangszíneivel. A The Waiting Roomban sok-sok év távlatából viszont már egy kissé viccesnek tűnnek a hangeffektek, de még így is a kiemelkedő pillanatok között van a helye. Ez az album volt Peter Gabriel hattyúdala is, amellyel le is zárult az általa fémjelzett korszak, amely eklatáns példája volt annak, hogy a progresszív rock nemcsak a villantásokban gazdag és fejlett hangszeres tudással rendelkezők zenéje, hanem a magvas gondolatokat közvetítő alakulatoké is. A Lamb irdatlan klasszikus, de baromi nehéz hallgatnivaló, s ez utóbbit talán a csapat is megérezte Gabriel távozása után, hiszen a bőrök mögül a dobos/ frontemberré avanzsált Phil Collinsszal eleinte még annyira nem, de később egyre populárisabb zenében gondolkodtak, amellyel aztán végleg berobbantották magukat a szupersztárok világába. Ez viszont már egy egészen más történet...
Pontszám: 9
Kedvenc dalok: The Lamb Lies Down On Broadway, The Waiting Room, Lilywhite Lilith, In The Cage
(folytatása következik)