Mawiza: ÜL

Akad némi underground hype a chilei Mawiza körül az utóbbi hetekben. Igazság szerint a hasonló esetekben előzetesen mindig nehéz eldönteni, hogy ez az egész a zene egzotikusságának vagy tényleges színvonalának szól. A magam részéről egyelőre nem akarok végleges döntést hozni a kérdésben a csapat Season Of Mistnél debütáló lemeze alapján, mert sok irányba kanyarodhat még ez a történet, de annyi bizonyos, hogy az ÜL jól sikerült, és érdemes lesz rájuk odafigyelni.

A csapat eredetileg Nunca Seremos Dichosos néven alakult, a mapuche (illik még ezt így leírni?) indián gyökerekkel rendelkező arcok nem egészen fél évtizede váltottak át a mostani vonalra. Ennek lényegét nem túl nehéz tökön ragadni: a Mawiza egyértelmű forrásokból táplálkozik, ugyanakkor a mapuzungu nyelvhasználat és a dél-amerikai őslakos dallamok, ritmusok helyből adnak nekik egy azonnal megkülönböztethető mellékzöngét. Ráadásul a lemez egységességének köszönhetően rejlik a zenében valami spirituális, transzszerű atmoszféra, amire egyvégtében hallgatva elég rendesen rá lehet kattanni. Ezzel igazából helyből nyert ügyük van, hiszen egyértelműen létezik az a tábor, amelyik rárezeg majd a hullámhosszukra, és ha élőben is jók, néhány jól megcsípett turné és pár hasonlóan erős dolgozat után tényleg fényes jövő várhat rájuk a színtéren.

Új zenekarról van szó, így a párhuzamok nyilván nem kerülhetők meg, hogy mindenki el tudja helyezni magában a dolgokat. Ha Dél-Amerikáról meg durva muzsikáról beszélünk, ma is automatikusan a Sepulturára asszociálunk, ugyanakkor érdekes, hogy ezek a hatások leginkább származtatott formában jelennek meg. A Mawizánál ugyanis sokkal inkább a Gojirát érzem meghatározónak, akiknél viszont ugye bevallottan és máig tisztán beazonosítható módon a Sepu jelenti az egyik legfőbb inspirációt. Ennek szellemében még a fenti behatások mellett is leginkább groove metalként jellemezhetném a négy arc muzsikáját. Masszív riffekre, néhol egyenesebb vonalú, máshol törzsi ritmusokra épülő, durva fémzene ez a fentebb említett sajátos dallamvilággal, néhol a hangszerelésben is sajátos plusz elemekkel, megoldásokkal – igaz, utóbbiakat azért sehol sem viszik túlzásba. A maori Alien Weaponry például még azzal együtt is közeli rokonuk, hogy a folkos hatások gyökereit egy óceán választja el egymástól.

Mint sejtheted, ezek után következik egy „de" is – valóban így van, és ha nem is nagyon határozott ez a bizonyos „de", azért egyértelműen ott van. Mert kifejezetten tetszik a lemez, hallgatom is az utóbbi hetekben rendszeresen, de a zene metálos szegmensét egyelőre azért még nem érzem annyira átütőnek és egyből felismerhetőnek. Csak hogy értsd, mire gondolok: ha már velük dobálózunk, a Sepultura riffelése például már az egészen korai időszakban, behangolatlan hangszerek mellett, totális Celtic Frost- meg Slayer-lázban égve is tök jellegzetes volt. Ha Joe Duplantier megpengeti a gitárt, szintén azonnal felismered. Itt viszont Awka Mondaka dallamvilága meg a dél-amerikai kitekintések nélkül a zenei alapok, riffek, ritmusok, témafűzések egy része sok hasonszőrű bandával szabadon felcserélhető lenne. Ettől még korrekt és jó a zene, de ezt azért nem akarom megkerülni.

Persze ezt senki se vegye fikának, összességében tök jól hallgattatja magát a Mawiza. A legfogósabb dal egyértelműen a Mamüll Reke, aminek kántálásszerű dallamai hosszasan megragadnak a fejben és nem eresztik a hallgatót. Ugyanígy a záró Ti Inan Paw – Pawkan is csúcs, és nem csak a vendégként felbukkanó Duplantier mester miatt jó. Ilyen karakteres témákból még elférne néhány az anyagon, de amúgy ezzel együtt is élvezetes a cucc. Vagyis egy ígéretes és rokonszenves banda ígéretes és rokonszenves bemutatkozása az ÜL – én a magam részéről drukkolok nekik.