Opeth, Paatos - Budapest, 2025. október 8.

Bár semmi közük egymáshoz, a Paatos nevéről rögtön a nemhogy elfelejtett, de soha köztudatba sem került Pathos zenekarra asszociáltam, akik a 2000-es évek elején toltak jóféle power/thrasht, tehát pozitívan álltam hozzájuk. Pláne hogy annyi köze mégiscsak van a két társulatnak egymáshoz, hogy kortársak és mindkét banda svéd. Ami a főzenekarral való kapcsolatot illeti, Åkerfeldt mester szerepel is turnépartnerei új lemezén, feltételezhető tehát egy szorosabb, barátibb kapcsolat. És mi tagadás, kiváló csomagnak bizonyult ez a párosítás, azzal együtt, hogy tulajdonképpen tök más zenét játszanak, még ha svéd prog ez is, az is.

Érdekes, hogy bár anno mi magunk is lelkesen írtunk egyik aktuális lemezükről, utána valahogy kikerült a Shock!-fókuszból a Paatos. Valószínűleg jómagam is ezért nem ismertem őket, és tegyük hozzá, meglepő módon valahogy soha nem keveredtek el errefelé. Ezt énekesnőjük, Petronella is megjegyezte, a lelkes fogadtatáson ugyanis talán maga is meglepődött, de hát ez már csak így van: a hazai progközönség értő füllel és szívvel szokott közelíteni a nagy kedvencek előbandáihoz. Itt még kellemesen szellős volt a nézőszám, simán előre tudtam menni kezdéskor, a végén pedig, amikor kifelé indultam, kissé hátra is hőköltem, hogy hoppá, milyen sokan lettek hirtelen.

Érdekes zene ez, sokféle irányból lehet rámondani, hogy milyen hatású, nekem abszolút ′70-es évekbeli pszichedeliát hozott némi The Gathering-beütéssel, más pedig bizonyára elektronikával flörtölő előadókat említene meg a ′90-esekből. Teljesen mindegy, tipikusan olyan zene, amit rocker és alteros egyaránt élvezhet cuccal vagy józanul egyaránt, van benne mindenből egy kicsi és ezt kellően izgalmas formában tudják tálalni. Nem kattantam rájuk sem a koncert előtt otthon direkt meghallgatott új albumuk, sem az itt látottak-hallottak alapján, és abban sem vagyok biztos, hogy önálló bulin megnézném őket, de élvezetes volt a műsor. Tökéletesen illettek ide, és ez a lényeg.

Mint oly sok más zenekarnál, az Opeth esetében sem vagyok autentikus krónikás: a klasszikus szenttehén-korszakban kevésbé figyeltem őket, valószínűleg épp ezen státusz miatt voltam velük távolságtartó. 2010 után viszont, amikor átnyergeltek a tiszta, szinte metálmentes progresszív rockra, ráültem a vonatra, mert valamiért az akkor megkezdett irányvonal nagyon betalált nálam. Persze utólag aztán megértettem a lényeget a régi anyagokat illetően is, elvégre egy folyamat része volt mindegyik, de személy szerint inkább az újabbkori lemezeket hallgattam. Amennyire tudom, ezek eléggé megosztják a rajongótábort, de igazából valaki vagy szereti az ős-progrockot, vagy nem. Mikael Åkerfeldt pedig nem egyszerűen szereti, hanem éli, nagykanállal fogyasztja, fanatikusa a műfajnak. Emlékszem, jó néhány éve jót mulattam egy interjúján, amelyben kedvenceiről és lemezgyűjteményéről kérdezték, és kiderült, hogy kábé csak ő egymaga úgy tizenkét Discogs-kereskedőt tart el vinylvásárlásaival, és addig nem nyugszik, amíg minden, 1969-77 között legalább egy limitált számú kislemezt megjelentetett progrock-bandát fel nem kutat Alsó-Osnabrücktől Montevideóig. Ilyen hozzáállással nem kell csodálkozni, hogy milyen irányba változott a zenei stílus, de mint említettem, mindez kedvemre való, és azóta amikor csak tehetem, megnézem az Opethet itthon.

Persze sok túl érdekes, pláne új dolgot nemigen lehet újabb látogatásukról elmondani, például a legutóbbi bulihoz képest. Talán annyit, hogy azóta kijött az új, kicsit a metálos keménymag felé ismét (némi hörgéssel) kikacsintani próbálgató konceptalbum, amelyről három tétel, vagyis a viktoriánus végrendeletsztori koncepciójának megfelelően paragrafus hangzott el. A vizuális részeket amúgy ezeknél és persze nem csak ezeknél is szenzációsan jól eltalálták, de hát egy ilyen szintű és ilyen stílusban alkotó csapatnál ez majdhogynem alapelvárás (az egyenmetálfekete mörcsöt most inkább hagyjuk). Ami a műsor többi részét illeti, baromi nehéz lehet összerakniuk a setlistet ennyi lemezből és ilyen hosszú dalokból, de a kétórás időkeret adott, valahogy meg kell oldani. Nem lehet könnyű rajongóként sem, hiszen mindenkinek megvannak a maga kedvenc korszakai, lemezei, dalai, és bizonyára sok várt dolog kimarad vagy éppen sose hangzik el. Én például csak mezei szimpatizáns vagyok, de pont a Sorceress meg főleg a kétnyelvű nagyeposz a kedvenceim, amelyek ezen a turnén ignorálást nyertek. Nyilván így agyonjátszani se tudnak igazából semmit, legfeljebb a ráadás Deliverance lehet az, ami mindig van és amire esetleg rá lehet unni.

Ugyanakkor a zene meg van annyira izgalmas és összetett, hogy végülis ez az opció elég nehezen képzelhető el. Hát igen, az már egyszer biztos, hogy Opeth koncerten egy pillanatig sem lehet unatkozni, a precíziós gépezetként játszó zenekart folyamatosan figyelni kell, Åkerfeldt pedig nem kétséges, hogy a metálszíntér egyik legegyedibb színpadi kommunikátora. Igaz, hogy most sokkal több tényszerű konferansza volt, mintsem humorizált volna, de az is biztos, hogy ha majd idős korában visszavonul, simán tolhatja a Dickinson-féle standup esteket ő is. Nem tudom, volt-e valaha közös turnéjuk-bulijuk a Pain Of Salvationnel, de nagyon adnám, mindenképpen ők ketten a svéd „komoly″ zenekarok legszórakoztatóbbjai, együtt pedig pláne azok lennének. Zeneileg meg hát természetesen lenyűgöző, amit lehoznak, ez már közhelyszámba megy és jól is sikerült megszólaltatni aznap a cuccot, bár kicsit mintha – és füldugós koncertlátogatóként én ritkán mondok ilyet – halkra lőtték volna be. Na persze ezzel is lehet, hogy a vájtfülű közönségnek akartak kedvezni – nem tudom, én annak számítok-e, mindenesetre remekül éreztem magam, a két óra kábé feleannyinak tűnt. Jöhet a következő kanyar errefelé!

Fotó: Barba Negra