Sunn O))) - Budapest, 2025. október 14.

„Ever breathe a frequency?" (vagyis: lélegeztél már valaha (hang)frekvenciát?) – így hangzik a Sunn O))) mottója, amelynél találóbban össze sem lehetne foglalni A Zenekar Üzenetét. „Igen, de nem eleget!" – hangozhatna a hazai közönség válasza a költői kérdésre. Mert bizony kilenc év távollét után kultbandáknak kijáró bizsergéssel, szimpla hétköznaphoz képest kimondottan szép számban megjelenve köszöntötte hőseit a nézősereg a Dürer nagytermében. Ilyenkor azért mindig meglepődöm, hogy mekkora tábora is van nálunk a Sunn O)))-nak, amit lassan három évtizedet átfogó életművükön kívül szerintem szimplán az indokol, hogy amit tőlük élőben kapsz, azt a mindenféle szélsőséget akárhányadik hatványra emelő színtéren sem kapod meg mástól. Kábé évtizedenként pedig igazából akár engedhetsz is egy napra a káros szenvedélyeidnek.

Komoly Ulver-függőségem okán a 2014-es Ulver/Sunn O))) split lemez, a Terrestrials kapcsán kerültem először igazán szembe ezzel a Greg Anderson és Stephen O'Malley által kreált szörnnyel. Nyilván előtte is nagyjából képben voltam, hogy mit is csinál a banda, de nekem a drone metallal, mint olyannal, sosem volt igazán gyümölcsöző a kapcsolatom, és ha már így van, az ilyesmit nem is szeretem erőltetni. Puszta szerencseként könyvelem el, hogy a rengeteg ilyen-olyan okokból kihagyott, „nem annyira fontos" koncert közül végül eljutottam az A38-ra 2016 őszén, mert annak az eseménynek az emléke a mai napig elevenen él bennem. Az a fellépés... szürreális volt, most jobb szót nem találok rá, és nem csak amiatt, mert a profi fotósok jelenléte ellenére később egyetlen olyan képre sem akadtunk, ami alkalmas lett volna a koncertbeszámoló mellékleteként a publikálásra. De talán jobb is ez így, aki kimaradt, lemaradt.

Kilenc évvel ezelőtt még azt sem tudtam, hogy igenis érdemes komolyan venni a szervezői figyelmeztetést a füldugók használatáról, így aztán ez a düreres szeánsz lett végül az az alkalom, amikor én is elvesztettem a koncertes füldugószüzességemet. Jobb vigyázni, ahogy a múltkor is írtam, egyáltalán nem ritkaság, ha a Sunn O))) koncertjeiről orrvérzéssel, esetleg „szimpla" rosszullét hatása alatt támolyognak ki emberek, ugyanis Anderson és O'Malley nem kötnek kompromisszumokat, ami a megszólalást illeti. Amennyire ez ennél a formációnál egyáltalán lehetséges, ezúttal teljesen más koncepcióra fűzték fel az előadást, mint a hajón, ezen a turnén mindössze ők ketten állnak színpadra (pedig sokan várták vissza Csihar Attilát a frontra, legalább itthon), előzenekar nincs, semmi sincs, csakis ők és a frekvenciák. És füst, minden mennyiségben, a füstgépek mellett elhelyezett, XXL méretű tartályokból lehetett is erre következtetni.

Szóval röhejesen nehéz egy Sunn O)))-előadásról írni, ha pusztán kipróbálnád magadon az élményt, tessék, itt egy komplett felvétel a közelmúltból, a Dürerben is nagyjából ez hangzott el. Mondanom sem kell, a lényeg nem fogható meg annyiban, ami itt látszik/hallatszik, és pontosan ez az, amiért O'Malleyék nem érhetik be ennél kevesebbel, ugyanis ők az összes érzékedre hatni kívánnak. A komplett produkció, a félkörbe rendezett erősítő- és ládasorral (még véletlenül sem kamu módban, az összes szól) és az elvi főszereplők füst mögé rejtésével sokkal inkább ki van találva, mint a helyszínen „eljátszva". Egy Dream Theater-koncerten nagyjából bármelyik dal intrójában több konkrét hangot fognak le a zenészek, mint itt összesen, hiszen nem a hang indítása a fontos, hanem ami azután történik. Apropó, intro! A Sunn O))) egy Venom-koncertfelvétellel kezdett, amit úgy vágtak össze, hogy csak Cronos felkonfjait és a közönségzajt lehetett hallani, mindezt tíz percen keresztül. A zavarba ejtő enyhe kifejezés arra, amit eközben éreztünk.

Ezután két nagyobb blokkban prezentáltak az urak, mindkét „nóta" közel háromnegyed órás terjedelmű volt, közben pedig mintha lett volna valamiféle átvezetés is, de erre nem esküszöm meg. A múltkor egymáson elforduló kőzetlemezek hangjához hasonlítottam az előadást, itt kezdetben inkább olyan érzésem volt, mint amivel Isten küzdhetett mindennek a kezdetén, miközben megszülte a világot (csak viccelek, nyilván O'Malleyék húzták elő a kámzsáik alól, és ők voltak az első két ember is a bolygón). A második részben aztán beköszöntek a kőzetlemezek is, ahogy végtelen rugalmatlanságukkal, egymásból darabokat kihasítva mozognak. A két gitáros közben furcsa jelnyelven kommunikált, részben velünk, részben egymás közt, nehogy egy óvatlan húrérintéssel csorbát szenvedjen a nyomasztás. Páran a közel állók közül észrevettük, hogy O'Malley munkaállomásából időnként apró szikrák is előtörnek, de hogy ez bug volt, vagy feature, arra nem tudtunk rájönni. A mindvégig ősemberes mozgással hátul galoppozó, a túlmelegedő erősítőkre figyelő technikus egy ponton aztán bejött, és kitépte a dolgot az aljzatból.

Tulajdonképpen így éreztük mi is magunkat a közel száz perc után, ahogy kiléptünk a Hengermalom útra – mint akiket feldolgoztak, majd kiköptek a steril valóságba. Nem volt jó, az egész valahogy nagyon nem volt jó, ahogy a csontjaid, a belső szerveid átveszik a természetellenes rezgésszámot, a hangerő olyan, hogy gyakorlatilag hasba vág egy-egy lefogott hang, harcolsz az agyad totális leolvadása ellen, majd a végén megköszönitek egymásnak az élményt. Van az a koncert, ami feltölt, és van az, ami úgy tölt fel, hogy közben el is vesz belőled valami létfontosságút. Ennyit a káros szenvedélyekről. Hogy mennék-e legközelebb is? Naná, hogy kérdezhetsz ilyen hülyeséget?!

Fotó: Dürer Kert