Leprous, Ihlo - Budapest, 2026. január 27.

Remek dolog borítékolhatóan nagyszerű élménnyel kezdeni az évet, egy Leprous-koncert pedig pont ilyen. Ez a banda egy pillanatra sem vált statikussá az elmúlt években, a 2017-es Malinával ráadásul egy olyan útra fordultak rá, amelyen már én is a rajongójukként tartok velük minden lehetséges alkalommal. Óriási dalok, ezekhez felnőtt színpadi teljesítmény, vitán felül a notoddeni ötöké az egyik legerősebb élő produkció ma a progresszív porondon. Szerencsére Budapestre rendszeresen visszajárnak, és bár a másfél éve megjelent, nálam hatalmasat szólt Melodies Of Atonement turnéjának első köréből kimaradtunk, utóbb mi is megkaptuk a magunkét. Az a bizonyos léc megint nagyon magasra került ezen a tökély-közeli januári estén.

A főhősök ezekre a turnékra jellemzően fiatal csapatokat visznek magukkal a prog színtérről, ezúttal sem volt ez másként. Honfitársaikról, a Crystal Horizonról még lemaradtam (elnézést), érkezésemkor a brit Ihlo éppen elkezdte a maga rövidke szettjét. Ami belőlük ebben a fél órában kiderült, az nem különbözött nagyban attól, amit a klipjeiket látva is éreztem: ez a brigád teljesen jellegtelen. Nyilván becsülettel összerakott muzsikáról van szó, másképp nem is kerülhettek volna ide, összhatásában azonban szinte ijesztően semmilyen. Sokat segítene rajtuk például egy igazi frontember, mert az énekes/billentyűs Andy Robison egydimenziós hangja és kedvesen amatőr kommunikációja nem adja el a bandát. A nagyobbik Barba közben nagyjából félig meg is telt, szép kényelmesen lehetett odabent téblábolni és várakozni, egy idő után az Ihlo sem szolgáltatta már ehhez a háttérzenét, de szerencsére hamar a színpadon termett a fő attrakció.

Összességében egy esszenciális Leprous-showt láthatott, aki eljött most megnézni Einar Solbergéket, lényegesen lelazultabb hangulatban, mint pár éve ugyanitt, amikor a buszuk lerobbanása miatt az utolsó pillanatban kellett összerántani körülöttük a technikát. Sajnálattal láttam, hogy erre a turnékörre nem hozták magukkal a piróval bőségesen feltankolt színpadukat, amivel például tavaly koncerteztek, mert nem lehet nem észrevenni, hogy náluk bizony a színpadtechnika is folyamatosan fejlődik. Jó hír viszont, hogy Einar végleg kiszabadult a „billentyűkarámból", oda immár csak alkalmanként jár vissza, és egy teljes értékű turnébillentyűs (Harrison White) bevetésével hidalják át a dolgokat. Szokásuk szerint itt-ott a gitáros Tor Oddmund Suhrke és a bőgős Simen Daniel Børven is beáll a billentyűk mögé (plusz vokáloznak), ha a helyzet úgy kívánja, mégiscsak multiinstrumentalistákról beszélünk szinte minden poszton.

Szintén progger jellegzetesség, hogy a setlist tekintetében is imádják keverni a lapokat, a program csak néhány ponton fix, szeretnek meglepetéseket okozni. Ezen a turnén például nálunk debütált a Passing a kultikus első Leprous-albumról, mehetett is a körkérdés a 2009 óta háromötöd részben lecserélődött tagság „új" arcaihoz, hogy milyen emlékek fűzik őket a Tall Poppy Syndrome-hoz (nem túl sok). Az átjáróház-jelleg amúgy az utóbbi időben abszolút nem sajátja a zenekarnak, lassan egy évtizede együtt van az itt látható felállás, és többek között ez a koncert is remekül példázta, hogy mennyire érzik egymást. A csapat „sztárjai" persze továbbra is Einar és Baard Kolstad dobos, ugyanakkor rendszeresen rajta felejtettem a szemem a többieken is, ezúttal különösen a szólisztikus feladatokat rendre magára vállaló Robin Ognedal gitármunkája szórakoztatott a lehető legjobb értelemben. Az eleve bámulatos hangszeres teljesítmény itt már alapvetés.

A közel százperces szett négy új dalt tartalmazott az egységesen roppant anyagerős Melodies Of Atonementről, a lemezt is nyitó Silently Walking Alone-nal kezdtek, majd végül a kvázi címadóval (Atonement) búcsúztak, amelynél lehengerlőbb keretes szerkezetet el sem tudtam volna képzelni ehhez a bulihoz. Sajnos az immár hagyományosan koncertzáró szerepbe küldött, kolosszális The Sky Is Redből most csak egy instrumentális outro maradt, de ezzel azért együtt lehetett élni. Einar életveszélyes hangszálakrobatikája nem minden alkalommal üzemel csúcsformában (a mindig brutálisan sűrű turnémenetrendjük mellett ez talán nem is csoda), ezúttal azonban egészen kivételes napot fogott ki. Legelőször a harmadikként érkező I Hear The Sirensszel küldött padlóra, amely dalt egy átlagosnál bőven jobb képességű énekes sem biztos, hogy bevállalna élőben, ő azonban tízpontos minőségben hozta.

Naná, hogy előkerült a Take On Me a féltávnál, ezt az egészen friss A-ha-feldolgozást egyébként is teljes mértékben a saját képükre formálták, és persze a koncert hangulati ívének szintén nagyon jót tett egy ekkora lakossági kedvenc megvillantása. Huh, olyan koncert volt ez, ahol a zongorás intróval felvezetett Castaway Angels már csak a kisebb csúcspontok közé tudott emelkedni, és ez talán mindent elmond. A szövegeket és dallamokat lelkesen éneklő közönség csodaszépen együtt élt a bandával, akik a The Congregationtől felfelé nagyjából egységesen szemezgettek a lemezeikről, hogy mindenki örüljön. És mindenki örült is, én legalábbis szinte csak elragadtatott arcokkal találkoztam a koncert után. Ha azt mondom, hogy tanári volt az előadás, abba sokan inkább a lélektelen jelzőt látnák bele, pedig hát a norvégok csordultig töltötték ezt az estét is érzelmekkel. Maradjunk annál, hogy gyönyörű volt, jöjjenek újra hamar, már a jövő héten!

Fotó: Bands Through The Lens