Alien: Covenant

Eleve vallom, hogy – értve ez alatt valamennyi művészeti ágat – egy-egy új alkotás tervezőasztalához csakis úgy szabad odaállni, ha szándékunkban áll kizökkenteni vele a közönséget, ebből pedig egyenesen következik, hogy az így létrehozott munka megosztó is lesz egyben. Nos, Ridley Scott 2012-es Alien-előzményfilmje, a Prometheus utóbbi szempontból bőséggel megfelelt alkotói várakozásának, hiszen bődületes mennyiségben kapott hideget és meleget egyaránt. Egyetlen embertípusból láttam/hallottam viszonylag keveset: nevezetesen, aki feltétel nélkül imádattal borult volna miatta Scott lábai elé. Rengeteg volt ellenben az ész nélküli köpködés, amelyet zömmel a franchise központi figurája, savat vérző, csodálatos biomechanikus háziállatunk mellőzése váltott ki. A Covenanttel most a stáb láthatóan alázatosan meghajolt a rajongótábor követelése előtt, ennek ellenére máris látszik, hogy a csípőből megindított fikacunami ezúttal sem kerüli majd el őket.

Nem, a Prometheus távolról sem volt kiemelkedően jól sikerült alkotás, hiszen emberi mellkasból kirobbanó alienek látványa nélkül, igazán markáns karakterek hiányában, és sajnos jó adag, a csontig lerágott „honnan jöttünk?" kérdésre választ kereső álfilozofikus mázzal szeretett volna egyszerre elkápráztatni és elgondolkoztatni is. Mindehhez azonban a mondanivaló meglehetősen vékonykára sikeredett, ahhoz pedig manapság már igazán komoly erőfeszítéseket kell tenni, hogy a rutinos mozilátogatók úgy igazán felkapják bármire is a fejüket. Azt gondolom, hogy az előzménysztori ajtaját berúgó első rész elsősorban azokban válthatott ki mégis szimpátiát, akik – hozzám hasonlóan – nem óriási elvárásokkal ültek le a képernyő elé. Pedig az immár tetralógiaként is klasszikussá nemesült Alien-sorozat darabjai számomra is alapvetések voltak annak idején, élükön Minden Idők Egyik Filmjével, A nyolcadik utas: a Halállal, amellyel Ridley Scott a maga számára is hatalmas magasságba helyezte el azt a bizonyos lécet. Nem véletlen, hogy ezután bő három évtizedet várt arra, hogy visszamerészkedjen számára is áttörést hozó lényeinek komplett univerzummá kibővült világába, és persze nem volt véletlen ennek okán az egekig felfokozott várakozás sem.

A magam részéről már a Prometheus stáblistájának legördülésekor is inkább a következő részre hagytam a kérdést, hogy egy valóban nagyszabású, emlékezetes koncepció kibontásáról van-e itt szó, vagy egy felemás szájízt maga után hagyó, újabb misztikus, de nem mítoszteremtő sci-fivel van dolgunk a sorban. Nos, mindennek eldöntéséhez végül a Covenant sem segített hozzá, hiszen a film némi homályos visszautalgatás kivételével „jótékonyan" zárójelbe teszi mindazt, ami elődjének lényegét adta, és egy tőrőlmetszett akciófilmmel hallgattatná el most a fanyalgókat, meglepő módon olykor a kívánatosnál is egyértelműbben megidézve A bolygó neve: Halál kulisszáit. Ebbéli minőségében pedig, még mindig a látottak hatására párás szemmel jelentem, hogy engem abszolút meggyőzött a végeredmény. A képek – legyen szó nyáltól/vértől iszamós közeliekről vagy Scott imádott nagytotáljairól – egyaránt gyönyörűek, és ebben semmi túlzás nincs részemről, valóban borzongatóan szépek, minden vérbeli Alien-rajongó szívét meg kell, hogy dobogtassák. Az akciójelenetek dinamikája szintén példásan hatásos és felkavaró, az adrenalinszint legfeljebb azért nem verdesi az egeket, mert a végkifejlet tekintetében azért aligha lehetnek már kétségeink.

Közben pedig azon kapom magam, hogy mindez TÉNYLEG feledteti azt a nyilvánvaló tényt is, hogy a sztori megint nem túlzottan acélos, sőt, szinte mintha csak muszájból vetették volna oda. A Covenant ezúttal is egy űrhajó neve, amely telepeseket és embriókat szállít egy lakhatónak gyanított távoli bolygó kolonizálásához, és amelynek legénysége a megfelelő pillanatban úgy dönt, hogy a többéves, korántsem zökkentőmentes utazást megszakítva inkább felkínálja magát nyersanyagként a Prometheus-küldetés egyetlen túlélője, az android David és az alienek terepasztalán. A célba vett új égitestnek ugyanis ők a kizárólagos lakói, ahol természetesen sok mindenre számíthatnak, csak barátságos légkörre nem. A Covenant legénységének tagja egy szintetikus tiszt, Walter is, akit szintén Michael Fassbender játszik a filmben, „kettejük" alakítása pedig egyértelműen a film mérsékeltebb iramú részeinek fénypontját jelenti, még ha James Cameron szelleme sajnos ennek az ígéretesen induló kapcsolatnak a végét is beárnyékolja – hogy melyik filmjére gondolok, az úgyis le fog esni majd mindenkinek. A Ripley karakterébe beleerőszakolt Daniels (Katherine Waterston) sem teljesít rosszul, de képtelen felnőni Fassbender mellé, a többiek pedig zömmel tényleg csak kartonpapírból kivágott figurák a terepasztalon.

Nem mondom, hogy a Covenant minden jogalap nélkül kap majd sok ocsmányságot az arcába az elkövetkező hetekben, én mégsem állnék be a köpködők táborába, mert minden negatív szempont dacára ezt a filmet mindenképpen látnia kell minden Alien-rajongónak – hiszen valójában éppen az ő kiszolgálásukra készült, a széplelkek preferenciái ellenében. Valóban kérdőjeles lehet, hogy ezek után van-e értelme továbbra is fogcsikorgatva továbbszőni a történet vékonyka fonalát, az utolsó képkockák azonban kizárnak bármilyen talányt ezzel kapcsolatban, igenis lesz még folytatás. Nem mondhatnám, hogy tűkön ülve várok rá, de addig is jópárszor lemegy majd nálunk az Alien: Covenant vérbő orgiája, és én mindannyiszor megkönnyezem majd a gyönyörtől.