Baest: Colossal

Nem nevezném váltásnak a dán Baest új lemezét, de az tuti, hogy bizonyos tekintetben kissé eltér az eddigi munkáiktól. Ugyanakkor sikerült úgy újat, mást mutatniuk a Colossal dalaiban, hogy közben abszolút megmaradtak a rájuk jellemző elemek is, viszont a végeredmény egyedibb, különlegesebb lett. Garantáltan nem fog mindenkinek tetszeni ez a kis iránykorrekció, de az biztos, hogy az új album átkozottul szórakoztatóra sikeredett.

A csapat a kezdetektől fogva abban a jellegzetes, dallamos death metalban utazik, ami olyannyira autentikusan jön mindenkiből a skandináv országokban. Ezt hol old schoolosabb fogásokkal, hol melodikusabban tálalták, de a lényeg mindig ugyanaz maradt. Nyilván nagyon sok újat ezen a téren sem lehet már mutatni 2025-ben, de ha jól játsszák, ez a műfaj is megunhatatlan. A Baest mindig is jól játszotta, ám kicsit jobban rápihentek erre a negyedik albumra, és hallatszik is a legutóbbi sorlemez, a Necro Sapiens óta eltelt négy év ezen az anyagon.

A változások lényege egyszerűen megragadható: dallamosabb, rockosabb dinamikájú lett ez az anyag minden elődjénél. Ők maguk úgy fogalmazták ezt meg a felvezető nyilatkozatokban, hogy fejet hajtanak a zenéjük heavy metalos gyökerei előtt – így is lehet fogalmazni, a szómágia meg a skatulyázás igazából mindegy. A lényeg, hogy már a nyitó Stormbringer is olyan klasszikus, grandiózus arénarock-groove-okkal vegyíti a death metalt, hogy az attitűd legalább annyira idézi a Kvelertakot, mint a Baest korábbi lemezeit. A dal ugyanakkor elsőre üt. A legékesebben ugyanakkor természetesen a dán rockszíntér egyik élő legendájával, a D-A-D frontemberével, Jesper Binzerrel megerősített Kings Of The Sun példázza, hogy ezúttal tényleg másra törekedett a zenekar. Ez a súlyos, húzós, sötét, ám egyszersmind nagyon dallamos téma egyből a fülbe ül – szokatlan, ahogy Jesper tőle soha nem hallott módon üvölt a saját blokkjában, de nem kérdés, hogy működik.

Nem állítom, hogy nem akad néhány színtelenebb vagy túlhúzott tétel a lemezen, de összességében nagyon önetetőre és dalcentrikusra sikeredett a lemez. A brutálisabb dalok közül mindenképp ki kell emelnem a Colossust, ahol lidérces akkordbontogatásokra érkezik Simon Olssen David Vincentet idéző bömbölése a kötelező begyorsulások előtt – ez is parádés darab. De az Imp Of The Perverse súlyos, füstös, doomos témái is nagyszerűek, ráadásul egészen epikussá fejlődik a végére a szám. Sőt, az instru Light The Beacons ízes témáit is csak dicsérni tudom.

Mint írtam, a puristább híveknek nem feltétlenül jön majd be annyira ez a lemez, mint a korábbiak, de szerintem simán benne van a pakliban, hogy érkeznek majd a helyükre új rajongók a táborba. Különösebb elemzéseknek nem látom értelmét – nem mondom, hogy megkerülhetetlen klasszikusként fogunk rá évek múlva emlékezni, de itt biztosan nem kell gondolkodni semmin: simán csak elindítod az albumot, és lecsavarja a fejedet. Szóval összességében nagyon hallgattatja magát, és nagyon-nagyon metál. Ha épp valami ilyesmire vágysz, szerintem tegyél vele egy próbát.