Billy Idol: Dream Into It

Hiába énekli a Wildside című friss dalban Billy Idol, ráadásul Joan Jett támogatásával, hogy „Riding in the fast lane, baby / I'm not slowing down, down, down", kábé a száguldás az utolsó, ami a Dream Into It hallatán az ember eszébe jut. Viszont, ha úgy vesszük, a lemez már a címével sem árul zsákbamacskát, ugyanis sokkal inkább egyfajta melankolikus, néhol álomszerű, a múltba révedő, önelemezgető tónus jellemzi a hangulatot. Nézőpont és ízlés kérdése, ki hogy áll ehhez – a torz vicsorok és gigantikus rockpózok királya idén már a hetvenet tölti majd, szóval meglepőnek semmiképp nem nevezném. De annyira nagyon szórakoztatónak sem.

Kicsit persze lehet, hogy csapdába sétáltam ezzel a lemezzel, mivel elsőként a Still Dancing dalt hallottam róla, és egyből el is kapott a lelkesedés. Hiába írta ugyanis ebben újra Billy barátunk teljesen egyértelműen a Rebel Yellt, ez a húzós, ütős rocktéma a maga békebeliségével együtt is azonnal talpra állítja az embert. Van benne stenk, a szöveg is teljesen önazonos ettől a hetedik iksz felé vándorló, de azért még ma is energikus faszitól, és ugyan el bírnék benne viselni egy villantósabb, kifejtősebb gitárszólót Steve Stevenstől, elfogadom, hogy 2025-ben már nem erről szól a világ egy ilyen típusú albumon. Viszont – és itt jön a lényeg – ez a dal utolsóként szerepel a lemezen, és addig kis túlzással csak ringatózunk, elmélkedünk, táncikálunk, miközben nem történik semmi komoly...

Voltaképpen már a címadóval is meglehetősen punnyadtan indul az album, az efféle lagymatag megközelítés nekem kezdésként alapból mindig fura, de nyilván koncepcióról van szó. Akkor már a 77 jóval energikusabb, bár nem hallgathatom el: az érzésvilág itt nem csak a vendégként felbukkanó Avril Lavigne miatt ölt 21. századi deszkás-plázapunkos jelleget, hanem alapból is. A hangulatosan múltidéző szöveggel („Here come The Teddy Boys and the skins / I can see them walking up on the bridge / No, it's not a fair fight, it never is / But you better swing and you better not miss") nekem ez bejön, bár nem különösebben szofisztikált darab. Az old school punk London témája a Too Much Funban is visszaköszön, a hangszerelés modern, de a dallamok hagyományosak, ez is elég kellemes. Bár annál mondjuk nem több.

Az említett melankolikusabb témák közül az Alison Mosshearttal megerősített John Wayne a legkerekebb szerzemény, ez mindenképpen ütősebb, mint például a bevezetőben említett Wildside. Bár mondjuk nem tagadom, Joan Jettet és a komplett Runaways-bagázst személy szerint nagyon nehezen tolerálom, szóval nem vagyok elfogulatlan szemlélő. Ha Stevens gitárszólója nem csupán jelzésszerű lenne, biztosan sokat segítene a dalon. A Gimme The Weight pozitív, emelkedettebb bridge/refrén kombója akkor már meggyőzőbb, bár óvakodnék a túl erős jelzőktől. A People I Love kissé bugyuta, iskolás tingli-tanglija, illetve a gospeles kezdésű, de aztán sima giccsbe átforduló Hero meg simán nem működik. A kissé plasztik, digitális hangzás a mai korszellemet tükrözi, példának okáért Josh Freese dobol az anyag javán, de ezt ember meg nem mondaná. Mint említettem, Stevens szerepe is fájóan visszafogott, mégiscsak önálló márkanévről van szó Mr. Whiplash Smile mellett és nélküle is, ehhez képest alig-alig domborítják ki.

Érdekes a személyes viszonyom Billy Idollal. Annak idején, a '80-as években gyerekként vajmi keveset tudtam róla azt leszámítva, hogy mindenhol láttam a fejét, és rettentően ellenszenvesnek, irritálónak találtam az említett torz vicsorokat meg gigantikus rockpózokat. Bőven elmúlt már a mester fénykora, mire rádöbbentem: azokon a korabeli lemezeken igazából marha jó dalok és tényleges slágerek egész garmadája sorakozik. Szóval erősen késleltetetten ébredtem rá Billy munkásságára, de azóta jóban vagyunk. Úgyhogy örültem volna, ha jobban tudom szeretni ezt a lemezt – így inkább csak olyan elszólogat-a-háttérben-de-egy-idő-után-idegesíteni-kezd érzésem van miatta. De zenének zene (értsd: ezeket a nótákat értő kezek csiszolták szép kerekre), hitelesnek hiteles, a Still Dancing meg tartósan is megmarad majd az autós lejátszási listáimon. Szóval, hogy mást ne mondjak, az újkorszakos Bon Jovi-albumoknál például simán jobb ez az anyag, de nem hiszem, hogy bármilyen koordinátarendszerben is ennek kellene mércéül szolgálnia...

Lemezként hatosnál többet nem látok indokoltnak, de a júliusi koncert ettől függetlenül is nagyon várós.