Black-Out, Tulpa - Budapest, 2023. november 18.

Ha nem számítjuk a Lénárd Laci emléke előtt tisztelgő, kétszámos fellépést, több mint öt éve nem volt Black-Out-koncert (Kowával a mikrofon mögött meg hat és fél), így ez a mostani buli akkor is kihagyhatatlan lett volna a zenekar rajongói számára, ha nem a banda megalakulásának 30. születésnapja apropóján szervezték volna. Ahogy azt néhány nappal ezelőtt, az Ezüstkötet kapcsán már felidéztük, a Black-Out a '90-es évek közepén egyike volt a legnépszerűbb hazai előadóknak, és úgy tűnt, hogy erre az estére a régi fanok mind jegyet is váltottak, azaz, ahogy Kalapács Józsi énekelte anno: „Eljöttek mind, akik szerettek."

Már 19:20-kor igen népes tömeg, és dugig telt parkoló várta a Stand Your Ground lemez megjelenése óta némiképp felforgatott felállású Tulpa zenekart: néhány héttel ezelőtt ugyanis a debütöt feléneklő Székely Marci helyére az a Galambos Dorina érkezett, akit húsz évvel ezelőtt a Megasztár első évadában ismert meg csaknem a teljes ország, főállásban pedig a dzsesszista Mrs. Columbo zenekarban regnál. És, mint a koncerten kiderült, október óta már a Tulpa frontján is, akikkel ez volt a második éles bevetése. Megasztár ide, színpadi rutin oda, Dorina saját bevallása szerint izgult is rendesen, így talán ennek volt köszönhető, hogy úgy igazán nem tudta elengedni magát a színpadon. Ami viszont fontosabb, hogy a Stand Your Ground dalai tök jól működnek az ő hangjával is, még úgy is, hogy vele a mikrofon mögött egészen más karaktert kapott a Tulpa zenéje. A Down The Road We Go, a Greedy Eyes vagy személyes kedvencem, a Stand Your Ground viszont jó dalok így is úgy is, ez a kooperáció meg határozottan ígéretes, szóval hajrá!

Nem vette félvállról az ünneplést a Black-Out, az tuti: előre bejelentett, két és fél órás monstre program, egyedi, csak erre a koncertre készített merch, háttérvetítés és ezernyi lámpa, azaz tényleg igyekeztek maximálisan odatenni a körítést, hogy ne lehessen ráhúzni a bulira a régi dalok hakniízű felmelegítése címkét. Ráadásul szívet melengető hagyomány, hogy az ilyen eseményekre a Black-Out család valamennyi tagját meghívják, azaz aki valaha is megfordult a zenekarban, az mind fel is lép a szülinapokkor, és természetesen ezen sormintát most sem szakították meg. Az este oroszlánrészét levezénylő Csányi tesók-Kowa-Fehérvári Attila felállás mellett tehát szerepet kapott Andrics Laci, Temesi Berci és Csordás Robi is, ráadásul nem is csak epizodistaként, hiszen mindegyiküknek legalább három dal jutott. És ha ez még mindig nem lett volna elég, csakúgy, mint anno a 20. szülinapkor, most is csatasorba állítottak plusz egy gitárost, aki a dalok vastagabb, teltebb megszólalását volt hivatva szolgálni, teljes sikerrel. Míg 2013-ban Nagy Dávidra hárult ez a nemes feladat, ezúttal egy számomra ismeretlen fiatal srác, Szemenyei Ádám csatlakozott a bandához. Mivel pedig az első két-három dalt leszámítva a hangzás is kifejezetten jó volt (kellett azért kábé tíz perc, mire a gitárokat elővarázsolták a kezdeti masszából), minden adott volt egy valóban felejthetetlen estéhez.

Előzetesen semmit sem árultak el a fiúk a programról, így a magam részéről azt vártam, hogy elnyomják úgy a Fekete-Kék meg az Esőnap kétharmadát, lesz három-négy Ezüstkötet meg V.V.V., a maradék fél órában meg előkapnak még egy-két dalt a többi lemezről is. Ehhez képest kiderült, hogy a koncert koncepciója a „mindenki azt játssza, amit anno lemezen" volt, ami az általam vártakhoz képest természetesen totálisan más setlistet eredményezett. Ahogy említettem, a koncert döntő részét az utolsó, Fehérvári Attila-féle felállás játszotta le, így az első húsz dal közé mindössze egyetlen fért be az első három korongról – az Andrics Laci vendégeskedésével előadott Ma –, a többi mind az Ezüstkötettel kezdődő korszakból származott. Ráadásul ezen belül is meglehetősen egyenlőtlen volt az eloszlás, míg ugyanis az 1997-es klasszikusról mindösszesen a kezdő Zöld keddet követő Álmok, illetve a negyedikként elővezetett Hangok fért be, addig például az utolsó, A szív diktálról négy tétel (Élni vagy félni, Mondj egy imát..., A szív diktál és Itt a földön) is előkerült, természetesen Csordás Robi vendégeskedésével. Három tételt kapott a Szabadlábon és Temesi Berci (Gyönyörű Zombi, Van ilyen és a címadó), a Radioaktívról meg egyenesen öt dal érkezett.

Ezzel persze még semmi gond nem lett volna, hiszen a Black-Outnak véleményem szerint nincs gyenge lemeze, és teszem azt a Tetovált sorszám vagy a Szabadlábon pedig ugyanúgy klasszikussá, illetve közönségkedvenccé érett az évek alatt, ahogy mondjuk az Orosz rulett, de ahogy telt az idő, azért egyre többet gondolkoztam azon, hogy oké-oké, de hogy fognak így beférni a régi alapdalok? Nyilván van egy réteg, akiknek a Radiokatív lemezen hallható Black-Out és az Ami vagy jelenti a zenekart, de azért a rajongók többsége mégis a Fekete-Kék/Esőnap párossal (esetleg kiegészítve ezeket az Ezüstkötettel és talán még a V.V.V.-vel) azonosítja a zenekart. A Black-Out ázsióját, és – itthoni mércével talán használhatom ezt a szót – kultuszát kétségkívül ezek a lemezek alapozták meg, így feltételezhetően nem vagyok egyedül azzal, hogy hanyagolásukat kisebb csalódásként értékeltem. Merthogy kábé a koncert második órájának végéig a fentebb már említett Mát leszámítva egy fia hangot nem játszottak ezekről. A Tetovált sorszám után viszont végre újra csak jött Andrics Laci, és kereken huszadikként a Benned vagyok, majd a két klasszikus korong zanzásított verziója, azaz egy-egy medley mindkét lemezről. A Fekete-Kék összefoglalójába az Árnyak, az Orosz rulett, az Élek még, a Jég, illetve az első kazettaalbumon is szerepelt Zuhanás egy-egy verzéje és refrénje fért bele, az Esőnap-gyorstalpalóba meg a Maradni?, a címadó , a Rabolj ki és a Kert nyúlfarknyi megidézése. És persze a kihagyhatatlan sláger mindkét lemezről elment elejétől a végéig, de a Fekete-Kék és a Spirál eljátszása ellenére is rossz döntésnek éreztem a zenekar legnagyobb klasszikusainak „kötelezők röviden" stílusban való megidézését.

Nem lehet persze mindenkinek a kedvére tenni, de az Orosz rulett vagy a Kert olyannyira meghatározó darabok voltak a Black-Out pályafutásában, hogy minimum ezek megérdemelték volna, hogy teljes egészében eljátsszák őket, azt meg nem is értem, hogyan maradhatott ki egy születésnapi bulin a Lepketánc, az Óz és a csodák temploma meg a Néma ajkak. Elnézve a közönség átlagéletkorát, a többség vélhetően nem a Radioaktívval érkezett, így talán jobb döntés lett volna, ha inkább az utolsó két anyagot tömörítik, és a régi cuccokra koncentrálnak rá kicsit jobban. Mindezt alátámasztja az is, hogy bár folyamatosan tapsolt és énekelt mindenki, igazi bemozdulás a színpad előtt csak a legvégén alakult ki. Nyilván ettől még remek hangulatú és igen alapos koncertet kaptunk, aminek családias jellegét a szülinapi tortázás meg az össznépileg előadott Spirál is egyértelműen mutatta, de sokat hozzátett a belépéseket kifejezetten sokszor elizguló, és ilyenkor Szabiról puskázó Kowa is, meg az, hogy itt tényleg láthatóan jóban van mindenki mindenkivel. Ráadásul piszok sok munkát tehettek a buliba, zeneileg ugyanis kifogástalan volt a produkció, és Kowa is simán hozta a megszokott dallamokat és a régi minőséget.

Sőt, az eredeti tervek szerint záró, ismét csak Fehérvári Attilával eltolt Legyen után még egy spontán Ne hidd el is érkezett, bónuszként, és ha már azt éneklik benne, hogy „ne hidd el, nincs is vég", Kowa gyorsan be is lengette, hogy találkozunk még velük, tíz év múlva. Vagy öt. Vagy egy. Szóval ki tudja, talán tényleg lesz újra csak még egyszer Black-Out, és lehet, hogy nem is olyan sokára. Mert ha szerintem most egy kicsit el is csúsztak az arányok, bármikor szívesen megnézném őket újra, az meg a közönség számát és reakcióit tekintve is egyértelmű, hogy komoly igény van a zenekarra.

Fotó: Barba Negra