Crazy Lixx: Thrill Of The Bite

Nálam annak idején még a 2010-es, kettes számú New Religion lemezzel került fel a térképre a Crazy Lixx és máig is azt tartom a legjobbjuknak, bár azóta sem nagyon lehet rájuk panasz. Minden lemezükön akad néhány állati erős dal, alapvetően az összes albumuk jól hallgatható, a töltelékek aránya azonban eltérő, így jó hírrel szolgálhatok: a Thrill Of The Bite egyértelműen az életmű felső traktusában helyezkedik el. Kifejezetten lendületes, harapós és fogós anyagot szállítottak Danny Rexxonék, akik ugyan most sem csinálnak semmi 1990 utánról eredeztethetőt, de ezen a mezsgyén így is kialakították a maguk jellegzetes stílusát.

A fentiekben persze az is benne van, hogy nagyon sok újdonságot nem lehet elmondani erről az albumról. A zenekar mindig is a '80-as évek végének szabásmintája szerint játszotta a nordikus illetőségük ellenére százszázalékosan amerikai hangulatú hard rock/glam/sleaze muzsikát olyan klasszikus mesterek nyomdokain, mint a Danger Danger, a Skid Row, az Icon vagy a Babylon A.D., amihez később társult némi retrofuturista íz is úgy a külcsínben, mint a belbecsben.

Zeneileg ezúttal utóbbi fűszer kevésbé van jelen, mint a legutóbbi Street Lethalen – lefordítva: a synthwave-esebb áthallások szinte teljesen eltűntek –, Danny jellegzetes dallamvilága azonban megmaradt és egyből beazonosítható. Vagyis hiába táplálkoznak régi forrásból, nem nagyon lehet őket másokkal összekeverni. Az ilyesmi meg aztán főleg fehér holló manapság ebben a stílusban... A Crazy Lixx ráadásul a kevés ténylegesen is aktívan létező, turnézó európai alakulat sorát gyarapítja a színtéren, nem csupán stúdióprojektről van szó.

A Thrill Of The Bite-on a banda riffes-himnikus oldala dominál, a nyitó négyes dalfüzérben helyből alig van pihenő, de már másodjára fülbe ragadnak a bridge-ek és a refrének, ami igen jó jel az ismerkedés e korai fázisában. A legelső felvezető single-ként bemutatott Little Miss Dangerousnél először úgy éreztem, sok belőle a hat perc, de ez a benyomásom mostanra tovatűnt – utóbbi szintén jó jel. A legnagyobb ász azonban számomra jelenleg a lemez legmelodikusabb darabja, az AOR-meets-street-rock csapásvonalon haladó Recipe For Revolution a maga kiirthatatlan gitártémájával és szívfacsaró melódiáival – na, ilyet tényleg nem nagyon tudnak a mai hasonszőrű bandák... Kisebb mértékig, de a másik kimértebben hangulatos Hunt For Danger is roppant meggyőző. De igazság szerint csak a Midnight Rebelnél érzem mindig úgy, hogy ez talán szürkébb a többinél.

Egy mostanra skanzenben létező, roppant szűk körnek szóló műfajról beszélünk, ahol örökre a harmincöt-negyven évvel ezelőtti albumok jelentik majd az etalont. Így aztán mindig jó olyan új lemezekbe botlani, amik megállták volna a helyüket az 1988-as vagy 1990-es felhozatalban, ha nem is a spiccen, de úgy az akkori hihetetlenül erős és bőséges kiadványtenger másodvonalában. Nyilván akkor lenne teljes az örömöm, ha mindehhez Michael Wagener- vagy Beau Hill-szintű megszólalás is társulna, de természetesen értem, miért kell erről már örökre lemondanom. Nem adok magasabb pontszámot (semmi sem indokolná igazából), de dallamos vonalon biztosan az idei év kiemelkedő munkáinak egyike az új Crazy Lixx.