Deftones: Private Music

Az van, hogy elkezdtem írni egyfajta szokásos bevezetőt az új Deftones-lemezhez, aztán kábé másfél körmondat mondat múlva rájöttem: már az én gondolataim is olyan szinten csaponganak, mint bármelyik videós social csatorna pár másodpercenként váltakozó tartalma, és nehezen tudom összerendezni, összeterelni azt a pár gondolatfoszlányt, amivel a bevezetőt (és a többit) meg akartam tölteni. Nehéz így belefogni egy lemezismertetőbe, még akkor is, ha az adott zenekar munkásságát az első lemez óta mélytengeri búvárhoz hasonló merülési érzésvilággal szippantottan magamba, és még nehezebb megfogalmazni, hogy mit is jelent ma egy Deftones-lemez. Akár nekem, akár neked.

Igazából az, hogy harmincpár év alatt még „csak” a tizedik lemezüket jelentetik meg, számomra pozitívum, nem fossák feleslegesen ipari méretekben a kontentet zenét a világba, megvárják, amíg megérlelődik a mondanivaló, lesz tartalom, és mindig van hozzá forma is. Jelen esetben egy fehér gabonasikló zöld vagy bíbor alapon a lemez borítója, belül még nem láttam, majd ha oda jutok, hogy valahol sikerül megvenni, megnézem. Ezzel nemcsak azt sugallom, hogy már baromi ritkán veszek lemezt, de azt is, hogy a Private Music kell a polcra (és nem csak a sor miatt, bár bocs, a Gore nincs meg, nem tetszett), hanem azt is, hogy megérdemli az anyagi ráfordítást, mert (ha nincs kedved végigolvasni még pár sort, elspoilerezem), az új Deftones-lemez kurvajó.

A Deftones esetében különösebben nem érdekelt, hogy a zene mellett melyik tag mit csinál, hogy néz ki, mit hord, pont elég volt az, amit hallok – vagy néhány ritka szerencsés esetben – láttam is tőlük. Persze mindig van egy „kivéve, ha” kitétel, ez Stephen Carpenter pár évvel ezelőtti megtébolyodását illeti a laposföld-mániájával együtt, hagyjuk is, legyen béke, szeretet, jobb lenne ilyeneket nem tudni azokról, akiknek a zenéjét kedveljük, ugye. Hogy hajlandó-e még színpadra lépni a szülőhazáján kívül, az sem világos számomra, ez igazából csak abból a szempontból fájó, hogy kezd a Deftones is egyfajta tribute-csapattá alakulni, mert ha már a riffek Carpenter kreatív elméjéből származnak, ideális lenne mindezt tőle hallani ezeket élőben. Mindegy, valahogy lesz ez is.

A Private Music pont olyan óvatosan pszichedelikus, jellegzetes lebegős énektémás, olykor erőteljesen riffelős Deftones-hömpölygés, amit pár másodperc után vigyorogva beazonosítasz, belemerülsz és elkap (végre) az a flow-érzés, amit kergetsz már te is, csak kurva ritkán jutsz hozzá. Egyelőre fogalmam sincs, melyik dal lesz a kedvencem, egyben működik az egész, és ez jó, sőt, baromi jó érzés. Itt-ott elfog az a fajta szívtájéki szorító érzés, ami már ritka, ha új zenéket hallgatok. Nem is engedem túlságosan útjára, veszélyes. Viszont kedvem van hallgatni a Private Musicot, ami manapság pozitívum, sőt, igazából kedvem támadt végigtolni teljes diszkográfiát, és a mélyen belémvésődött riffeket egy kicsit még mélyebbre karcolni.

Ha mondjuk Z/Y generációs lennék, azt is mondhatnám, hogy ez a lemez baszó, és legyen elég ennyi, tudod mi a dolgod, hallgatod. Lehetőleg végig, nem skippelgetve, összevissza, legyen egy ős-élményed az albumhallgatás helyes módjáról. És ha van lehetőséged, hallgasd meg normális erősítő-hangfal kombóval, ne telefonon, én ezt külön meg is köszönöm, ha így teszel. Mert a zene megérdemli, hogy méltó módon szeressék.

Még egy apró gondolatfoszlány a végére: amikor először végighallgattam a lemezt, bevillant, hogy mi lehet a fiókba zárt Deftones-lemezzel, és igazából nem lepne meg, ha onnan átmentettek volna a Private Musicra ezt-azt. És ez csupán azért jutott eszembe, mert 2025-ben ennyire zsigeri deftonososságot hogy lehet már csinálni? Na ugye. 

Nem emlékszem, mikor adtam utoljára tíz pontot bármire, de ez megérdemli.