Gaerea: Coma

A Gaerea elég komolyat lépett előre a legutóbbi Mirage lemezzel, és jó esélyt látok rá, hogy a tavaly év végén kijött folytatással ismét sikerül bővíteniük a táboron. Az arctalanságba burkolózott portói csapat nyílegyenesen halad előre a kijelölt úton, a Coma a Mirage utáni következő lépcsőfokot jelenti – igazából teljesen kiszámítható irányba mentek tovább ebből a szempontból, kiszámítottságnak azonban nem érzem nyomát az albumon. Sőt, ha szívesen hallgatnál egy kiválóan felépített dalokkal teli, a stílus dallamosabb ágát képviselő black metal lemezt, voltaképpen nehezen tudnék kerekebb anyagot ajánlani a jelenlegi felhozatalból.

Két tényező miatt hallgatom igen szívesen és rendszeresen a Gaereát. Az egyik, hogy a csapat minden túlzás nélkül vérprofi dalszerzőkből áll. Még a leghosszabb, legepikusabb monstrum is dalformátumú náluk, és mindig figyelnek rá, hogy a szélvész tempók mellett is megbízhatóan adagolják a kapaszkodókat, legyen az egy fogós riff vagy egy fülbe ragadó gitármotívum. Vagyis nem kell feszítővassal közelíteni a lemezhez, mert adja magát, jó elindítani újból és újból. Viszont eközben – és ez a másik említett tényező – az emészthetőség oltárán sem csorbul ki a zene markáns, sötét atmoszférája. Ami esetükben, vélhetően a luzitán származás miatt, valami sajátosan temperamentumos éllel párosul. Utóbbi lényegét nehezen tudnám szavakkal megragadni, annyi azonban bizonyos, hogy egyből felismerhetővé teszi őket.

Mint írtam, a Coma a lehető legtörvényszerűbb lépcsőfok a Mirage után. Ennek szellemében szinte adná magát, hogy azt írjam: a keményebb részek még keményebbek, a dallamosak még dallamosabbak lettek, és ha nagyon le akarom sarkítani, végül is ráfoghatjuk, hogy valahol ez a helyzet. De inkább úgy fogható meg a lényeg, hogy mintha határozottabban különülnének el a dalokon belül a durvulós és a melodikus elemek, szekciók. Utóbbiak terén ráadásul határozott előrelépés érzékelhető, pedig eddig is érezték az ilyesmit. Ezáltal még letisztultabb, még erősebb dallamok kerültek a számokba.

Mindez már a nyitó The Poet's Ballet csodaszépen megfogott melodikus kezdésében tetten érhető, és azt is tanítani lehet, ahogy szép lassan kibontják ebből a black metalt. Az eredmény egy hét és fél perc fölötti monstrum, amire már első hallgatás után is óriási csúcspontként emlékszik vissza a hallgató. Óriási a Suspended belassulósan finom középrésze is. De ha kell, akkor persze akár egyszerre is megy nekik a két dolog, halld például a Hope Shatters durván fűrészelő, mégis nagyon közérthető, nem kevés melankóliát rejtő témáit, vagy a szintén nagy csúcspont Unknown katartikus magasságokba emelkedő, egyszerre kegyetlen és megadallamos fináléját. A középtájt elhelyezett Wilted Flowert is muszáj kiemelnem, annyira avatott kézzel építették fel. De nem annyira akarom szétanalizálni a lemezt, főleg, mert teljesen egységes. Ugyanakkor már két-három hallgatás is elég hozzá, hogy jól elkülönüljenek egymástól a dalok. Jól is szól minden, a hangzás miatt sem tévedsz el az erdőben.

Múltkor is leírtam, hogy olyan nagyon sok újdonságot ebben a műfajban sem lehet már mutatni, ez azonban nem baj. A Gaereának lelke van, és megint telepakoltak egy teljes albumot tök jó nótákkal. Ha még nem ismernéd őket, a Coma is perfekt belépő a portugálok jellegzetes világába.

A Gaerea július 29-én Budapesten, a Dürer Kertben koncertezik a Live Nation szervezésében. Részletek itt.