Így, ékezet nélkül jött a hír Chester Benningtonról, akinek „halala” most mindenkit lesokkolt. Még fel sem ébredtünk Chris Cornell feketeségéből, mire éppen Chris Cornell születésnapján Bennington felakasztja magát. Fekete év, ahol minden fekete, de nem csak kívül, hanem csontig, velőig fekete.
Nem kellett szeretni, az utolsó albuma a Linkin Parknak már olyan szinten volt megosztó (nem jó szó, mert ahhoz stílusban kellett volna maradni), ami szinte magyarázhatatlan. De egy dolog biztos: a Hybrid Theory és a Meteora olyan alapvetések voltak, amelyek kitörölhetetlenek a kemény zene történelméből. Tetszik, nem tetszik, ez van.
Draveczki kollégával egy irodában ülünk évek óta. Mielőtt elment nyaralni ezen a szerencsétlen héten, azon beszélgettünk, talán senki nem hal meg, hogy külföldről kelljen belenyúlnia az oldalba. Soha többé nem ejtünk ki ilyet a szánkon.
Nem nekrológra készültem. Csak egy pár soros jegyzetre. Arról viszont nem lehet jegyzetet készíteni, ami lezajlik egy elmében, összecsomózva mindent, megfejthetetlenül, kibogozhatatlanul, míg végül eljut oda, hogy kikapcsolja önmagát. Sztereotip visszhang: „az öngyilkosság gyávaság!" Valóban az? Vagy éppen ellenkezőleg, hiszen ahhoz, hogy valaki az ismeretlenbe lépjen, a legnagyobb bátorság kell? Ki ítélhet egy ember felett, aki nem akar többé az lenni? És fordítva: miből gondoljuk, hogy az ember, aki úgy dönt, már nem akar részt venni a döntésekben, bárkit is elítél?
Félelmetes, ami a rockszíntéren történik. Már nem csak az öregek mennek el. Új, riasztó tendencia üti fel a fejét. 1994-ben még csak az MTV-n néztük, ahogyan bejelentették Cobain öngyilkosságát. Ma percek alatt jutnak el az információk. Halál valós időben. Mindannyiunk érdeke, hogy ez a tendencia ne folytatódjon. Mert akkor mi marad a végén? Generációs sokk, mint anno Bon Scott, Cliff Burton vagy Dimebag esetében. Elég.
Nem kell több „halala".