Heilung, Zeal & Ardor - Budapest, 2024. szeptember 9.

Egyszerre nehéz és könnyű megfogalmazni, miért fogott meg lassan két éve pillanatok alatt a Heilung zenéje és a szervesen hozzá tartozó képi, spirituális világ. Nehéz, mert kívülről nézve az egyre jobban eldigitalizálódó világban (bármilyen demagógnak hangzik is ez) testidegennek tűnhet egy ennyire földközeli, az ősi energiákat megszólaltató formáció. Könnyű, mert fogékony vagyok a (normális, nem ezobullshit) spirituális dolgokra. A tavalyelőtti Heilung-eseményen sajnos önhibámon kívül nem tudtam részt venni, de azóta vártam, hogy jöjjenek újra, és bizony tűkön ülve számoltam már a heteket, mikor lesz már végre szeptember kilencedike, hogy mi is fákba és bokrokba öltöztessük végre a lelkünket – ahogy az a Barba Negra sátor bejáratánál már látszott, illetve a színpad előtti kordon bal oldalán is megkezdődött az erdősítés. Nagyon helyesen. (V.Sz.)

A Zeal & Ardor élő teljesítményét kizárólag a Nile-éhoz tudom hasonlítani azon brigádok közül, akiket volt szerencsém már koncerten látni. Manuel Gagneux-éknek sincs szükségük semmi másra a letaglózó élmény megteremtéséhez, mint hogy becsületesen meg tudjanak szólalni, és szerencsére a veres Barba a Mayhem után újra partner volt ebben. Egy pillanatig sem éreztem a bemelegítő zenekari pozíció kínjait a műsoruk közben, pedig ahogy legutóbb a VHK kapcsán is leírtam, az este hét előtti kezdés minden, csak nem előadóbarát.

Szerencsére szép számban összegyűltünk már ekkor is, és mindig öröm olyanokat látni (márpedig most is voltak jó néhányan), akik először csodálkoznak rá a Z&A-jelenségre. A friss lemez intrója alatt a frontra és a dobok mögé felvonuló hatos a Götterdämmerunggal nyitott, egy kamion lendületével gázolva el mindenkit azon nyomban. Egyből arra gondoltam, hogy erre nem lesz könnyű gombot varrni a későbbiekben, és tulajdonképpen igazam is lett.

De ekkor már rég térdig gázoltunk a mocsárban, én pedig hatalmas lelkesedéssel üdvözöltem ismét Gagneux mellett a két extra énekest, akikkel legutóbb 2018-ban láttam a Z&A-t (a másfél évvel ezelőtti hajós koncerten betegség miatt kellett nélkülöznünk őket). Vizuális fronton is teljes volt tehát újra az élmény, és részemről nem is volt más hátra, mint ráfeküdni az általuk keltett hullámra, tartson, ameddig tart (sajnos mindössze háromnegyed órán át tartott). A szűk merítés dacára sokat kaptunk a Greif dalaiból, és itt is látszott, hogy ezek nem éppen a legjobb értelemben lógnak ki az életműből – konkrét károkról és sebesültekről azért nem számolhatok be. Pláne, hogy ügyesen adagolták ezeket a best of mellé, egy Ship On Fire, egy Death To The Holy vagy pláne egy Devil Is Fine társasában pedig szinte minden jól csúszik. Mit is mondhatnék, immár sokadszorra erről az elképesztően kompakt, elemi erejű csomagról, amit még nem említettem? Ebből bármikor, bármennyi, bárhogyan jöhet. (K.B.)

Nem látom értelmét, hogy terjengősen merengjek a Heilung eddigi élettörténetén, aki ott volt, úgyis képben van, aki meg érdeklődés miatt ment, úgyis utána fog nézni ennek a szövényes világnak. Nehéz helyzetben is vagyok, mert nem igazán lehet egy „szokványos” koncertbeszámolóval elintézni ezt az estét, hiszen akkor leírhatnám azt, hogy „és akkor bejöttek a félmeztelen, kifestett harcosok, és vicsorogva ugráltak lándzsát meg pajzsot lengetve”, netán azt, hogy „Faust a hátrakötözött harcos nőt a nyakában kötéllel leterítette valami fura rituálé keretében, majd pár perccel később Maria életre keltette”. Vagy esetleg az is szóba kerülhetne, hogy „lángcsóvás aganccsal táncolta körbe Maria Franzot az egyik közreműködő (harcos?) hölgy”,  vagy „értelmet nyert a kerengő dervis”, bár utóbbit azért nem ajánlott szó szerint venni, főleg, hogy a csuklya Csihar Attilát rejtette, aki szeret vendégeskedni mindenhol mostanában, és ezzel a zenekar élettörténetének első vendégszereplését is vitte.

Használjuk egyébként a koncert vagy előadás helyett a ceremónia, szertartás, netán a rituálé kifejezéseket, sokkal jobban érzékelteti, mit kaptunk aznap este, ami eleve úgy indult, hogy Kai Uwe Faust fehér zsálya füstjével megtisztította a teret majd a felsorakozó harcosokat, és elkezdődött a nyitó ceremónia után a kétórás szeánsz. Ha voltál a 2022-es estén, nagyjából tudhattad, mire számíthatsz, a program szinte ugyanannak tűnt, noha a dalok közül kikerült a Norupo és az Othan (ez utóbbi hiányát fájlaltam), helyükre a Tenet került, aminek viszont nagyon örültem. Nem tudom, melyik lenne, lett volna, lehetne hipnotikusabb, mindenesetre esetükben nincs jó vagy rossz választás, csak választás.

Még délután átfutott a fejemben, hogy az oroszrulettes barbás hangzás mit rejt aznap este, de a kiváló előzenekar is jól szólt, a Heilung pedig egészen parádésan, bár tény, hogy nem kellett torzgitárokkal küzdeni, teljesen más hangkép ömlött a színpadról. Az ütősök miatt értelemszerűen főleg a mélyebb regiszterek simogatta bársonyos formában a füleket, aránytalanságot, torzulást, túlhangosítást minimálisan sem éreztem. Néha kicsit több hangerőt elviseltem volna, bár lehet, már én kezdek egy kicsit süketedni, decibelben megvolt a határérték, ha jól láttam.

Én akár órákig boldogan, révületben elhallgattam volna az ütemes tamtamozó In Maidjant és utolsó, sokperces tételt, de történt itt több is. Nyilvánvaló, hogy a Heilung színpadi munkája másodpercekre bontva előre megkoreografált, nem is lehetne másképp ennyi embert színpadon tartani úgy, hogy ne legyek káosz és katyvasz, és ne ütközzenek folyton egymásba az „elengedem a hajam” részeknél az gondos tervezést igényel. Szóval tűpontos, a végtelenségig professzionális produkciót kaptunk, a nyilvánvaló külsőségektől kezdve a fényeken át, a szenzációsan tiszta és precíz vokálokig bezáróan. Kizárólag a résztvevőkön múlt, hogy a zenekar elérte-e fő célját, a gyógyító energiák beindítását. Ki tudja, ki mit élt át e két óra alatt, vagy utána mit tapasztalt, számomra egyfajta lelki megtisztulásnak, feltöltődésnek, erőmerítésnek bizonyult ez a kétórányi hangfolyam. A végén Kai egy „köszönöm”-mel búcsúzott, amire olyan ováció és vastaps érkezett, aminek az energiahullámait ők is érezték a színpadon - az eddigi leghangosabb közönségük voltunk, ahogy írták a közösségi oldalukon.

A nézők között voltak prémben, kifestve, agancsokkal, néhányan Maria fejdíszének valamiféle másolatában (bár elképzelésem sincs, mit láthattak a koncertből ebben), szóval a formációnak bőven megvan a maga jellegzetes rajongótábora. Különös módon láttam konszolidált idősebbeket is, ki tudja, ki honnan és miért érkezett. Azt sem tudom, hogy ezen az estén emberi- vagy szarvascsontokon játszottak a zenekartagok. Mindegy is, mindenesetre most szépen utánaolvasok, valójában mit is láttam a Barba Negra színpadán. A Heilung vélhetően remek piaci rést talált ezzel a törzsi performansszal, remélhetőleg csúcsra is járatják még jó sokáig, és mivel láthatóan itthon is gyarapodik a rajongótábor, jönnek újra, minél előbb (annál jobb). (V.Sz.)