L.A. Guns: Leopard Skin

Egy jól működő elme mindig keresi a szüntelenül felbukkanó kérdésekre adandó válaszokat. A kérdések már csak ilyenek, jönnek, ha kell, ha nem, és most arra keressük a választ, van-e szükségünk újabb és újabb L.A. Guns-lemezekre. 

Nincs.

Ezzel be is fejezhetném az ismertetőt, és hát túlzottan nem lennénk szegényebbek így sem, innentől kezdve pedig száz és még tíz indokot is fel lehetne sorolni, miért nincs szükségünk Tracii Guns és barátai zenei kalandozásaira. Ímhol néhány.

Talán korábban is hangsúlyoztam, hogy a Cocked & Loaded világméretű nyeglesége és a Hollywood Vampires gigantikus, átgondolt lazasága után a továbbiakban kifújt a Los Angeles-i csapat lendülete, a mindenféle zenei irányzatok beköszönésével párhuzamosan irányt vesztő fogat érdekmúlás következtében átalakult formában folytatta. Senkit se tévesszen meg, hogy több irányból és többedjére is próbáltak úgy tenni, mint akinek újfent van mondanivalója, és ez ugyanúgy érvényes a Tracii nélkül, de Phil Lewiszal felálló csapatra, mint a Traciivel, de Lewis nélkül kiálló gárdára, vagy a Steve Riley-féle fantombandára.

Szóval az alapvető kíváncsiságom leginkább arra irányul, hogy manapság mennyire jut számottevő összeg egy-egy zenész számlájára a kiadványai után (globálisan, persze, és most nem az adott zeneszolgáltatótól – Deezer, Spotify, Tidal, Youtube stb. – utalványozott pár dollárra gondolok), mert ha fedezi a rezsit, a családi kasszának jelentős segítség, netán tényleg nem lehet nélküle turnéra indulni, akkor legalább ennyire van értelme összetákolni egy ilyen lemezt, mint például a Leopard Skin.

Másként viszont semmi.

Phil Lewis orgánuma van annyira egyedi, hogy fel tudd ismerni, valamilyen L.A. Guns-szerű formációhoz hasonlító dallamokat hallasz, ugyanakkor az általam nagyon kedvelt Tracii Guns ötletei nem hatnak többnek egyszerű próbatermi riffgyártásnál, amelyek darabonként talán-talán hasznosíthatók lennének, de dalként már egész egyszerűen nem mondanak túl sokat, egyszerűbben fogalmazva: unalmasak. Led Zeppelin iránti rajongása minden hangból Hallatszik és letagadhatatlan, teljesen hihető, hogy ez ugyanaz a fickó, aki mondjuk a Slap In The Face ütemeivel csapkodta a fejed (micsoda szám az is már!), csak éppen már jól elvan a kandallónál, és nincs kedve kimenni az udvarra sem, hogy szívjon magába egy kis friss levegőt.

A kezdőként felcsendülő Taste It még megpróbálja elhitetni veled, hogy itt valami újra jó lesz, Lewis is belesüvölt a levegőbe, mint réges-rég, de aztán sajnos valahogy úgy is marad, és várjuk, hogy legyen már valami, de kész, két motívumtól nem lesz izgi. A Lucky Motherfucker (ehh, minek ilyen címek?) már rögtön fékezett habzással borul ránk, az ének egészen mellőzi a dallamokat, de amikor van is valami, az is csak a gitártémára épül. A Grinder nyúlós alaptémája se fog megmenteni senkit attól, hogy ne kalandozzon el a figyelme, itt sejlett fel bennem először az a kép, hogy hatvanas fickók matatják az erősítőiket egy pincében, motyognak egymásnak szendvicsekről meg autókról, és közben próbálgatják a hangszereiket, az eredmény meg ez lett, le kéne darálni az egészet, mondja Tracii aztán Philnek, mire ő vissza: „Tudod mit, maradjon inkább, a címe meg is van!". „Oké." Más motivációt nem lehet elképzelni ilyen tételek összerakására.

Az első, amolyan spirituszfélét tartalmazó dal a Hit And Run, amibe költözött némi érzékenység, jó adag tremolóval és öblös gitárokkal, dallamszerű dallamokkal. Nem egy világmegváltó himnusz, azonban az eddigiekhez képest felkelti a figyelmet, ám ez sem érdemel öt és fél perc hosszt. A továbbiakban sem javul fel a színvonal, legnagyobb bánatomra maradnak az ötletelésnek tűnő dalvázak, ez alól viszont egyértelmű kivételt képez a The Masquerade című darab. Phil a maga esetlenül rekedtes, jellegzetes hangján előadott lírai szám valóban képes figyelmet generálni, még akkor is, ha ez egy sima kis tábortűzi andalgás, de úgy van megfogalmazva, olyan finoman van eljátszva, hogy még ilyen lapos felhozatal után is el lehet érzékenyülni rajta. A záróként megszólaló If You Wanna olyan, mintha a fénykorból jönne, csak direkt rosszul játszanák el, hogy ne kelljen megmagyarázni a kiadónak, miért ne az előző szám legyen a zárótétel. A kísérlet félig sikerült, nem annyira süt a dal, cserébe vége lesz a lemeznek is.

Nos, nyugodtan tegyen mindenki egy próbát ezzel az L.A. Gunsszal, hátha pont ilyenre vágyik valaki. A magam részéről egyértelműen a felejtésnek adom át, ugyanakkor a lágy szívem és a lírai dal miatt felpontozom. Nem oszt, nem szoroz.