Nosferatu

Elég nehéz lenne számba venni, hányszor filmesítették meg különböző stílusban és módokon az unalomig ismert, ugyanakkor örök Drakula-mítoszt. A számos kisebb-nagyobb leágazásra, átértelmezésre néhány évtizedenként az alapsztoriból is jut egy nagy költségvetésű, tényleg A-kategóriás változat is. Ilyen volt Francis Ford Coppola 1992-es Drakulája is, Robert Eggers Nosferatuja pedig most a következő a sorban. Eggers természetesen a klasszikus vámpírtörténetet is a maga jellegzetes stílusában álmodta vászonra, és lehet, hogy nem az új Nosferatu a világ legmodernebb horrorja, stílusával, hangulatával azonban minden pillanatban rátelepszik a nézőre.

Bram Stoker 1897-es Drakulája az egyik legalapvetőbb rémtörténet, Friedrich Murnau 1922-es, szerzői jogi okokból az alapműhöz képest kissé elváltoztatott Nosferatuja pedig a filmtörténet egyik legjelentősebb korai klasszikusa. A halhatatlan sztorinak az évtizedek során számtalan újrafeldolgozása készült, és jellemző, hogy ezek egy része már legalább olyannyira tisztelgett Murnau filmje, mint Stoker regénye előtt. Werner Herzog 1979-es Nosferatu: Az éjszaka fantomja című értelmezése Klaus Kinskivel saját jogán is alapmű, de a több mint százéves film megkerülhetetlenségét mi sem igazolhatja jobban a maga módján, minthogy az ezredforduló környékén még a forgatásáról is készült egy szatirikus horror A vámpír árnyéka címmel. Most pedig Robert Eggers több évtizedes nagy álma is valóra vált a saját feldolgozás elkészítésével.

A boszorkány, A világítótorony és Az északi rendezője karrierjének kezdetei óta kacérkodik a saját Drakula/Nosferatu gondolatával, de egy évtizeddel ezelőtt, mindössze A boszorkánnyal a háta mögött még túl nagyképű húzásnak tartotta volna nekiesni az alapanyagnak. Mostanra viszont elérkezettnek látta az időt a film elkészítéséhez. (Érdekesség: friss nyilatkozatai szerint Eggers menet közben, forgatókönyv szintjén Mary Shelley Frankensteinjét is nekiállt felskiccelni, de néhány hét után rádöbbent, hogy képtelen mit kezdeni vele.) Az eredeti, Stoker nyomán továbbvitt Drakula-sztori amúgy is mintha megint fokozottan benne lenne mostanában a levegőben, említsük csak a néhány évvel ezelőtti – amúgy igen gyenge – netflixes sorozatot vagy az önmagában is klasszikus hajóút-motívumot feldolgozó A Demeter utolsó útját tavalyelőttről. De az ilyen-olyan továbbgondolások is népszerűbbek, mint valaha, elég csak a Castlevaniára gondoni, vagy akár Dacre Stoker (igen, leszármazott) és J.D. Barker magyarul is megjelent, hivatalos előzményregényét, a kiváló Dracult is megemlíthetem.

Véleményes, hogy ilyen kiterjedt popkulturális előélettel és háttérrel vajon lehet-e, kell-e újat mondani Drakuláról – jelen esetünkben Murnau nyomán Orlok grófról – ennyi idő után. A történet alapjai mindig azonosak, maximum az adott alkotó korának szűrője változik. Eggersnél előélete alapján benne volt a pakliban egy totálisan dekonstruktivista értelmezés, ám a Nosferatu összességében valójában nagyon is hagyományőrzőre sikeredett. Igen, máris hallom az ellenérveket az új Orlok elhíresült vámpírfizimiskája miatt, ám ez egyrészt csupán a felszín, másrészt maximum annak tűnik hatalmas ugrásnak, aki sosem olvasta Stoker eredeti művét. Aki igen, az pontosan tudja: Jonathan Harker levelei szerint a gróf nem úgy néz ki, mint Lugosi Béla vagy Christopher Lee, hanem mint itt Bill Skarsgård. Eggers itt-ott azért beépített némi apró módosítást a történetbe, de ezeket sem nevezném nagyon drámainak vagy olyannak, ami nem illene össze az alapanyaggal. A film középpontjában álló Ellen Hutter (Lily-Rose Depp) és a gróf sajátos kapcsolatának háttere ebben a formában például új. De ezt leszámítva a keretek adottak: a fiatal, becsvágyó Thomas Huttert (Nicholas Hoult) főnökei a Kárpátok között árválkodó ősi kastély titokzatos lakójához küldik, hogy lebonyolítson egy ingatlanügyletet, és Orlok gróf áttehesse székhelyét a németországi Wisborgba. Természetesen már a megérkezés pillanatában kiderül, hogy a gróffal valójában semmi sincs rendben, de a költözésnek ekkor már nem lehet gátat vetni.

Az új Nosferatuban Eggers egy pillanatig sem hódolt be a mostani horrortrendeknek. A film lassan csordogál, és száz százalékban az atmoszférateremtésre játszik. Ebbe persze belefér némi ijesztgetés, de sokkal inkább a vásznat uraló hatalmas, gótikus tablók, a lidércnyomásszerű, köröző kamerasnittek és az Eggersre amúgy is jellemző beteg, naturalisztikus megközelítés nyomja agyon a nézőt, Robin Carolan monumentális zenéjével karöltve. Komoly bravúr, hogy még a '22-es némafilm műfajból adódóan eltúlzott alakításait is sikerült átörökíteni és 21. századi keretek között működőképessé varázsolni. Coppola máig érthetetlenül rosszul sikerült filmjén már 13 évesen is maximum nevetni tudtam, mai fejjel meg már azt sem – a lényeg, hogy neki egyáltalán nem sikerült visszaadnia Harker jegyzeteinek tenyérizzasztó atmoszféráját. Eggers azonban mindezt kisujjból hozza, sőt, Hutter erdélyi érkezése, majd a kastélyban töltött ideje elég egyértelműen a film abszolút csúcspontját jelenti. Az a bizonyos első találkozás és párbeszéd a gróffal valósággal letaglózó, szó szerint a székbe szegez. Már az önmagában briliáns, amit itt a fényekkel és árnyékokkal, kameraszögekkel játszik a rendező, amikor pedig még meg is szólal ezekhez Skarsgård baltával faragott akcentusú, idegtépően lassú beszédű, dörgő hangú vámpírja, garantált a libabőr. Komolyan mondom, már csak emiatt érdemes megnézni a filmet! Fizimiskára elsőre talán furcsának tűnhet az itteni Orlok (mondom: ha nem olvastad Stokert...), de mindent egybevetve akkor is a valaha született egyik leghatásosabb Drakula-ábrázolás ez itt, ehhez nem férhet kétség.

Skarsgård ezt leszámítva annyira egyébként nem bontakozhatott ki a szerepben, de igazából nem is mutatják többet a kelleténél: Eggers sokkal inkább Orlok démoni jelenlétére ment rá, mintsem a konkrét akciózásra, és ez is működőképes megközelítésnek bizonyult. Ami a többieket illeti, Johnny Deep lánya, Lily-Rose Depp remekül hozza Ellen megszállott, egyszerre kétségbeesett és vészjósló karakterét. Willem Dafoe – aki maga is eljátszotta Nosferatut, vagyis ugye Max Schrecket az említett A vámpír árnyékában – kellően kattant Von Franz / Van Helsing professzor, Nicholas Hoult és Aaron Taylor-Johnson pedig szerepüknek megfelelően csak sodródnak az eseményekkel, hogy aztán menetrend szerint össze is roppanjanak azok súlya alatt. De ez szintén a történet része: az örök gonoszt csakis a romlatlan nő szelidítheti meg és győzheti le. Loving you was like loving the dead. Márpedig ez a vonulat Eggersnél sokkal hangsúlyosabb, mint bármelyik korábbi Drakula-feldolgozásban, és ha valamiben, hát ebben hoz eléggé más perspektívát a Nosferatu, mint a legtöbb Drakula-átértelmezés. Azonban mindezt olyannyira nem szájbarágós módon teszi, hogy nem is fog feltűnni mindenkinek. Hogy mást ne mondjak, Ellen itteni romlatlanságáról vagy nem is annyira romlatlanságáról magyar oldalakon is olvastam már egészen hajmeresztő és agyzsibbasztó belemagyarázásokat. Maradjunk annyiban, hogy aki szerint az új Nosferatu direkt módon antifeminista üzeneteket hordoz, az épp Eggers filmjének lényegét nem értette meg amiatt, hogy mindenbe bele akarja látni a saját ostoba rögeszméjét.

Lassú tempója, naturalisztikus volta vagy akár egyszerűen csak súlyos, nyomasztó atmoszférája miatt nem való mindenkinek a Nosferatu, de egészen biztos, hogy évek múlva a jól ismert történet egyik legmarkánsabb feldolgozásaként emlékszünk majd rá vissza. És mivel a film vizuális szempontból tényleg egy álom, mindenkinek azt ajánlom, hogy ne várjon vele a streaming-premierig, hanem nézze meg moziban.