Paradise Lost: Ascension

Nem akarok túlzásokba esni, de valahol baromira találó a Paradise Lost új albumának címe, az Ascension ugyanis emberemlékezet óta a legjobb lemez a bandától. Nem mintha az előzőekkel bármi gond lett volna, hiszen Nick Holmesék elég rendesen összekapták magukat az ezredfordulós évek megosztóbb lemezei után – ugyanakkor elég egyértelmű, hogy a legutóbbi Obsidian óta eltelt ötéves rekordszünet és a hosszabb érlelés nagyon jót tett a friss daloknak.

A zenekar persze azóta sem tétlenkedett, és meggyőződésem, hogy a köztes kiadványok is hatást gyakoroltak erre az új lemezre. Egyfelől ott volt a Nick és Greg Mackintosh fémjelezte Host IX albuma, amin kiírták magukból a dallamosabb-rockosabb ötleteiket – alighanem ennek is köszönhető az Ascension fokozott fémessége, súlyossága. Az örökbecsű Iconból készített újravett verzió pedig bizonyára a múltbeli fogások, hangulatok még autentikusabb felidézésében volt segítségükre. Persze a Paradise Lost ettől függetlenül is elég rendesen megmártózott a saját múltjában az elmúlt tizeniksz évben, de ezúttal itt-ott még markánsabbnak vélem a korai (értsd: a ′90-es évek elejét idéző) hangulatokat ezekben a dalokban.

Ennyi év után persze nem kell különösebb vívmányokra számítani a zenekartól, de az biztos, hogy ezen a lemezen csak úgy sorjáznak a kreatívabb, érdekesebb, izgalmasabb megoldások a jól ismert stílus keretei között. Az ilyen korú bandáknál alapból teljesen rendben van, ha már csak újból és újból körbejárják a maguk territóriumát. Itt is erről van szó, ám ezzel együtt is fel-felkapja az ember a fejét egy-egy váratlan húzásra, nem nyilvánvaló gitárdallamra, dalszerkesztési megoldásra. Valljuk be, bármilyen szerethető is volt mondjuk a legutóbbi album, ott azért szó sem volt ilyesmiről... Nehéz mindezt értelmesen körülírni, mert jellemzően nüanszokról van szó. Ugyanakkor az ördög mindig az efféle nüanszokban rejlik, és ha meghallgatod a lemezt, szerintem te is hallani fogod, mitől izgalmasabb, frissebb ez az album közvetlen elődeinél. Azzal együtt természetesen, hogy ízig-vérig védjegyszerű Paradise Lost.

Az Ascension kifejezetten komor, sötét és borongós hangulatú anyag, megkockáztatom, hogy a csapat modern korszakának talán legkomorabb, legsötétebb és legborongósabb munkája – ugyanakkor az atmoszféra mégsem depresszív vagy negatív. A Paradise Lost zenéjében mindig is rejlett valami felemelő, fenséges íz, vagy nem is tudom, mi erre a legmegfelelőbb kifejezés – mindenesetre ez az oldaluk is legszebb feketeségében tündököl most, és mindennek eredőjeként tényleg elképesztően hallgattatja magát a lemez. Olyan erős és üresjáratoktól mentes lett az Ascension, hogy voltaképpen nehéz is csúcspontokat kiemelnem róla, mert néhány hallgatás után az elsőre kevesebb slágerfaktort rejtő darabok is a bőr alá kúsznak.

A súlyos death/doom-borulat Serpent On The Cross, a talán legragadósabb, tökéletesen megfogalmazott Tyrants Serenade, a több mint hétperces, katartikus Salvation és a mennydörgő riffekkel robbanó Silence Like The Grave négyese helyből brutálisan erősen indítja az anyagot, de még ezek után is sikerül nagyokat villantani a folytatásban. A Lay A Wreath Upon The World akusztikus megoldásaihoz hasonlókat pont ebben a formában még nem hallottunk a csapattól, de egészen újszerűen hatnak a jól ismert játéktéren belül a Diluvium végén elővezetett himnikus, fanfárszerű gitárdallamok is. És muszáj megemlítenem a Sirenst is, ami tipikus lemezes dal, de egészen óriási a maga zakatoló doomriffelésével és remek, melodikus refrénjével. Az alapkiadást záró The Precipice zongorás gyászindulója is roppant tetszetős. Igazából tényleg nem hallok most tölteléket itt, minimálisat sem.

Az egyéni teljesítményeket illetően Nicket muszáj megemlíteni, mert maximálisan kiaknázza hangja teljes skáláját a jól artikulált, agresszív hörgéstől kezdve a finom melódiákig, és itt-ott még ennyi idő után is sikerült túlteljesítenie magát (halld például az említett Salvation végén). Greg szintén telepakolta a dalokat karakteres, azonnal megjegyezhető gitárszólókkal, motívumokkal. A Serpent On The Crossban hallható szóló például különösen gyilkos, nálam már elsőre is libabőrt eredményezett, de szerencsére nem ez az egyetlen kiugró megmozdulása. Az is nagy öröm, hogy a felvételek óta elbúcsúztatott Guido Zima Montarini pont annyit és úgy dobol a nótákban, amennyit azok megkívántak. Nem kérdés, hogy közvetlen elődje, Waltteri Väyrynen briliáns játékos, de lemezen nekem egyértelműen sok volt a Paradise Lostba, néhol egyszerűen szétdobolta a dalokat. A kevesebb néha több. Ja, és baromi jól is szól az anyag.

Nem feltétlenül akarok belemenni a rangsorolósdiba, de az biztos, hogy régóta nem készült ennyire bivalyerős Paradise Lost-lemez. Egyelőre nem merem megadni a maximális pontszámot, de sokat elárul, hogy elég régóta írok a Shock! hasábjain a banda aktuális albumairól, és most fordult meg először a fejemben: talán indokolt lenne. Úgyhogy kapnak egy felet felfelé, ennyi plusz mindenképpen indokolt.

A Paradise Lost november 1-jén Budapesten, a Dürer Kertben koncertezik a Messa és a Lacrimas Profundere társaságában. Részletek itt.