Poppy: Negative Spaces

A mi kommentszekciónkban is épp éles „vita" folyik arról, hogy szarabb ember-e, aki gengszterrapet hallgat, mint aki black metalt (nem), illetve, hogy fizikailag létezhet-e olyan, aki képes egyszerre szeretni Ganxsta Zolee-t és a Blut Aus Nordot (igen). Eközben mondjuk egy sor frissebben felbukkant előadó sikerei önmagukban is elég csattanós választ adnak ezekre az elitista, stílusfetisiszta felvetésekre. Sokszor volt már róla szó, de nem árt minden egyes alkalommal tudatosítani: a mai generáció baromira nem úgy hallgat zenét, hogy vannak a szögesdrót egyik oldalán a gonosz depesesek, a másikon meg az őszinte, kőkemény rockerek, és ezek akár fizikailag is ölre mennek egymással, ha épp felbukkan az ellenséges galeri a lakótelepen. És a felkapott előadóik sem így alkotnak nekik zenét.

Említhetem akár a Falling In Reverse-t is, de maradjunk most értelemszerűen Poppynál: az utóbbi néhány évben igen rendesen felfutott énekesnőnél nemhogy egy lemezen, de adott esetben akár egyetlen dalon belül is békésen megfér egymással a nettó tuc-tuc diszkó meg a súlyos, groove-os riffzúzda. Ennek megfelelően igyekszem óvatos lenni a hasonlítgatásokkal meg párhuzamokkal, hiszen simán benne van a pakliban, hogy Poppy a következő lemezen már valami homlokegyenest tök más irányba indul majd. Ez is egy szempont, aminek mentén Moriah Rose Pereira hatodik albuma itt és most maga a megtestesült 2020-as évek. Nincsenek demarkációs vonalak, minden jöhet, ami csak éppen a készítők eszébe jutott és az adott pillanatban épp jó ötletnek tűnt. A Negative Spaces ugyanakkor ezzel együtt is teljesen rendszerben van önmagához képest.

Poppy jelentős mértékben támaszkodott a Bring Me The Horizonból igazi dalokkal operáló alakulatot faragó, de azóta már távozott Jordan Fish segítségére az album elkészítésekor. Ez összességében hallatszik is a végeredményen: a dalok javarészét a BMTH Fish-féle korszakát is fémjelző, mélyen dohogó, súlyosan összeelektronikázott gitárfal dominálja, ahol ugyanakkor nem is annyira a konkrét és karakteres riffeken, hanem az összhatáson, az utaztatós, szőnyegszerű hangulaton van a hangsúly. Meg persze Poppy hol tündibündi-édibédi-csilingelő, hol önsanyargató módon acsarkodó, üvöltöző hangján. Ja, és az egész zene lendületében rejlik valami roppant hagyományosan rockos, bárki által foghatóan négynegyedes húzás is. Ha pedig már az elektronikus, gépies megszólalásról beszélünk, érdemes megjegyezni, hogy élő dobokkal készült az anyag, szóval néhol ott pumpál benne egyfajta koszos, indusztriális hatású lüktetés is.

Ha ennek alapján nem tudod magad elé képzelni, mi is ez az egész, inkább azt javaslom, hallgasd meg, és meglátod. A skála egyik végletét a The Center's Falling Out disszonáns gitárokkal és üvöltözéssel operáló, öncsonkító metalcore-zúzdája képviseli, a másikat pedig a Crystallized csilivili diszkópopja. A kettő metszetében meg ott van például a Push Go, ahol súlyosan rockos gitárokkal ütik fel a refrénben a beekizett verzéket, és az egészben valahol mélyen még Madonna Ray Of Light-korszakának hatásai is ott kísértenek. Nálam ezek nem annyira működnek, viszont a lemez minden „ha", „de" és „annak ellenére" nélkül is felvonultat néhány pofás, ízig-vérig mai rockslágert, amik meg nagyon is. Ilyen például a Have You Had Enough? húzós nyitánya, a mérgező refrénnel ellátott The Cost Of Giving Up, a feelinges kezdésű Vital modern rocktémája vagy a szintén refrénben erős New Way Out. Utóbbi élőben még a diszkóütemmel együtt is lazán letarolna bármilyen metálfesztivált. A címadó dalba pedig alterrockos, power/popos felhangok vegyülnek.

Poppy énekesnőként nem túl különleges, sem a hangszíne, sem az előadásmódja nem olyan, amit százmillióból is azonnal beazonosítasz egyetlen lélegzetvételből. De ennek sincs olyan nagy jelentősége: mint írtam, itt a hangulat a lényeg, és amúgy is szanaszét autotune-ozták az egész anyagon. Bár megjegyzem: Moriah barátnénk néha még ezzel együtt is hamiskás kissé. Ugyanakkor kétlem, hogy ezt egy Fish-szintű zenész ne vette volna észre, szóval bizonyára szándékos a dolog. Meg hát tegyük a szívünkre a kezünket, technikailag önmagában Lita Ford vagy Doro sem volt kiemelkedő énekesnő, Myrkur meg aztán pláne nem az, csak hát ugye Absu meg Blut Aus Nord.

Nekem személy szerint egyvégtében hallgatva kicsit összefolyik az amúgy abszolút nem hosszú, 42 perces, de tizenöt felvonásra bontott anyag. Viszont itt a másik fontos alaptétel: a mai generáció nemcsak a stílushatárokra tesz magasról, hanem a teljes albumokra is, és dalonként hallgatnak zenét. Márpedig, mint írtam, Poppy egyértelműen a mai generációnak zenél. Nyilván el lehet kezdeni Nietzschét meg Evolát citálgatva, műintellektuális – és végtelenül álszent – módon moralizálgatni azon, hogy szar ember-e, aki lejátszási listákba pakolja a kedvenceit, és nem hallgat végig minden egyes lemezt minden alkalommal elejétől végéig, de én biztosan nem fogok. Viszont itt albumokat pontozunk, szóval egyben nézve nekem ez hét – azzal együtt, hogy nótákra bontva itt-ott kilences momentumok is simán akadnak rajta.