Skid Row: Live In London

Meglehetősen skizofrén helyzetben jelent meg ez az album. Addig oké, hogy hiába férhetők hozzá ilyen-olyan élő felvételek a Skid Row minden korszakából, amolyan klasszikus koncertlemezt még sosem készítettek. Viszont az anyagot még Erik Grönwall-lal a mikrofonnál rögzítették, aki – érthető egészségügyi szempontokból – már nincs a fedélzeten, a közeljövőben a Skid Row-nál jóval kevesebbet koncertező Michael Schenker oldalán lehet majd találkozni vele. Új énekes pedig még nincs. Vagyis kissé a senkiföldjét tapossuk, és akkor abba már bele sem megyek, mi értelme van egyáltalán 2024-ben sima koncertalbumokat megjelentetni.

A fentiek fényében eleve csak kötelező kíváncsiságból indítottam el a lemezt, és legközelebb 73 perccel később ocsúdtam fel, miután lepörgött. Aztán megint. Mint ebből is sejtheted, akármilyen körülmények között is jött ki, ez egy baromi jól sikerült anyag: tényleg élő dinamikájú, erőteljes, igazi koncerthangulatú cucc a Skid Row-életmű legjavával és egy elképesztően átütő frontemberrel. Nem tudom, mennyi utómunka lehetett rajta, de azt gyanítom, nem sok, és ennek fényében kissé keserédes is hallgatni. Mert tény: stúdióalbumok, dalok terén ez a zenekar rég elmondta már, ami benne volt, a The Gang's All Here lemez sem nőtt túl az „oké, egész jó" kategórián. Azonban élőben Grönwall az itt hallottak alapján olyan mértékben szolgáltatott igazságot ezeknek a daloknak, mint egyetlen elődje sem a klasszikus felállás nagy szétrobbanása óta.

Komolyan, ha nem tudnám, amit tudok, simán elhinném, hogy a klasszikus felállást hallom valamikor a '80-as és a '90-es évek fordulójáról – kivéve, ha nem lennék azzal is tisztában, hogy Sebastian Bach igazából akkoriban sem énekelt annyira jól élőben, mint itt Erik. Ma meg aztán... inkább hagyjuk is. Vagyis a végeredmény maximálisan autentikus, ezeket a dalokat pedig tényleg mindig jó hallani. Szóval nagy kár, hogy nem értek meg ezzel a felállással egy újabb európai klubturnét, benne egy magyar állomással, mert az itt hallottak meg a neten előtúrt koncertrészletek alapján garantáltan eszeveszett lett volna.

Ami a műsort illeti, a papírforma érvényesül, amit ebben az esetben nem is bánok: az első lemezre és a Slave To The Grindra épül a szett, kiegészülve a kötelező Psycho Therapyval meg három új dallal (The Gang's All Here, Tear It Down, Time Bomb). Utóbbiak elég korrektül besimulnak a programba, nincs velük semmi gond. És mivel a régiek közül két leghatalmasabb kedvencem, a The Threat és a Livin' On A Chain Gang is itt figyel, nem is beszélve a kötelező überslágerekről (18 & Life, I Remember You, Youth Gone Wild, Monkey Business, Slave), tényleg eszem ágában sincs panaszkodni.

Mivel Snake, Rachel Bolan és Scotti Hill bevallottan nem kokszolták el a fénykorban szerzett millióikat, az egyik oldalról kellemes pozíció a Skid Row-é, mert tényleg azt csinálnak, amit akarnak. A másik szemszögből meg kifejezetten kellemetlen helyzetben vannak, hiszen bárkit is löknek a frontra, örökké Sebastiant emlegeti majd mindenki. Mondjon akármit Dave meg Rachel, aligha lett volna ennyi énekesváltásuk az évek során, ha ez nem lenne tényleg kardinális probléma. Megértem ugyanakkor, hogy még dollármilliós ajánlatok ellenében sem akarnak visszavenni egy kiszámíthatatlan, nagyra nőtt gyereket, akinek ráadásul mostanra már hangja sincs. (Bár az új lemeze ettől függetlenül is elég jól sikerült.) Az itt hallottak alapján azt kell mondanom, sajnálom, hogy Erik nem tudott megmelegedni a bandában.