Steel Panther: British Invasion

Azt mondod: kritika bő egy éves késéssel!? Problem? Vélelmezem, hogy több okból sincs elmaradásunknak igazi jelentősége, és ezek közül is a leglényegesebb maga az alany. A Steel Panther néven futó korszak- és stílusparódia úgy kortalan, ahogy van, továbbá bármikor kicsomagolható, és élvezettel kezelhető, akár egy minőségi dildó. Fontos tudni, hogy fogyasztása természetesen csak magányos vagy hatalmas méretű társasági alkalmakra ajánlott, a barátnődnek továbbra se erre cseréld be A király beszéde DVD-t.

Lenne itt egy másik indok is arra, hogy miért kezeljük ilyen lezseren a megjelenés és a „kritika" leközlésének dátuma között megnyílt orbitális rést. A kiadvány gerincét adó, a londoni Brixton Academy-n rögzített fellépés ugyanis már megjelenésekor is csak történelmi távlatokban volt kezelhető, hiszen a felvétel a csapat 2010-es, európai turnéját követően került dobozba, rajta kizárólag a Feel The Steel debüt dalaival. Mivel ekkorra már a kettes számú Acélpárduc támadás is régen becsúszott az íróasztalok alsó fiókjába, papíron zavarosnak és indokolatlannak tűnt ez a hézagpótlónak is csak jóindulattal tekinthető ajándék a tavalyi karácsonyfa alá. Ezzel szemben a lemez elindítása után úgy másfél perccel már vidáman dobjuk a kukába hasonló előítéleteinket, és a főszereplőkkel üvöltjük a veretes sorokat, miközben nem marad szárazon semmi, aminek nem szabad.

A dél-londoni Brixton Academy mágikus helyszíne a rock/metal fellépéseknek, ez vitán felül áll mindazok számára, akik az utóbbi harminc évben a helyszínen vagy akár csupán a képernyők előtt tanúi voltak az itt megejtett számtalan fellépés valamelyikének. És amikor varázslatról beszélek, ezúttal egy cseppet sem túlzok. A hajdani Astoria színháztermébe úgy ötezer fő képes bezsúfolódni, ami ideális szám egy efféle, hajlakktól és verítéktől csöpögő felvétel rögzítésére – a legszégyentelenebb klubhangulatban ráadásul, amit a 21. század csak nyújtani képes. A Steel Panther ráadásul minden kötelező póz és bezavaró csöcsözön mellett is világszínvonalon játssza ezt az időgépes muzsikát, a hangzásuk pedig van annyira feszes és kompakt, hogy az aranykorban is elhallgattatta volna a fanyalgókat. Nincs mese, ez a bugyirepesztő glam/sleaze bomba így, ebben a formában már 2010-ben is tökéletes volt, sőt, szinte valószínűtlenül az.

A lemezeken tehát egyfelől megtaláljuk a londoni fellépést teljes egészében, a tizenkét dalt mindösszesen 100 percben kifejtve, ami egyszersmind házi rekord is talán. Lévén a dalok átlagosan négy percben előadhatók, mondjuk ki, hogy aránytalanul sok köztük a szöveg, ami odahaza, a pálmafák alatt tán belefér, mi viszont most utóbbiaktól egy gombnyomással megmenekülhetünk, ha úgy (jobban) tetszik. Ha így teszünk, egy üresjáratoktól teljességgel mentes, petárdaként robbanó műsort kapunk – a legtöbbet, ami ebből a sikamlós helyzetből kihozható. Férfiszemeknek és a Balls Out híveinek kedvez a 2012-es Download Fesztiválon rögzített további öt dal, ahol az is eléggé világosan kiderül, hogy Satchelék mellénye ekkorra bizony lazán aréna-méretűre nőtt. A zenészekre kiosztott szerepek mentén úgy lakják be ezt a helyszínt is, hogy nem orrontunk izzadságszagot. Aki szerint pedig ez nem a szórakoztatóipar legfelső kategóriája (beleértve a rendezést és a hangzást is), az, mint tudjuk, sajnálatos módon be van oltva mindaz ellen, amit a srácok képviselnek.

Ez a játék tényleg semmilyen szempontból nem nevezhető PC-nek, ami a legnagyobb erénye is egyben. Röhögni tudok csak mindazokon, akik a Steel Panther jelenséget fenyegetésként élik meg a mában, ahogy bármelyik thai kurva is csak nyerítve helyeselne mindarra, ami például az Asian Hooker refrénjében is elhangzik. Van itt 2.0, 5.1, 42, 69 és minden, ami még a színfalak mögött megtörtént. Libidómetal maximumon, nedvesítse hát meg az új évünket is!