Tool: Live

Mindenki tudja, hogy a Tool a világ egyik legzseniálisabb zenekara, ám a világ egyik legidegtépőbb humorérzékével megátkozva. Mással nem is nagyon lehetne magyarázni, hogy alig néhány nappal azt követően, hogy bejelentették, miszerint – dacára a több mint húsz új dalötletnek – megakadtak az új lemez munkálataival, végül mégiscsak kiadták új stúdióanyagukat, amelyet ráadásul nem átallottak Live címre keresztelni – pedig nem koncertlemezről beszélünk. Ráadásul ez a majdnem napra pontosan tíz évvel a 10,000 Days után megjelentetett album a Tool „fekete lemeze" lett, sőt, feketébb már nem is nagyon lehetne: éjsötét háttérre alig valamivel világosabb betűkkel van felírva a minimalista stílusú nyolc betű: TOOL – LIVE. Persze ez az egész teljesen másodlagos, a pattanásig feszült idegekkel várakozó kontinensnyi rajongótábor akár Ein-Zwei-Polizei címmel és gyűrött papírdobozba csomagolva is megvette volna az új mesterművet. Mert hogy ez bizony megint az lett, de hát ki is várt volna tőlük mást?

Még akkor is, ha a jó 112 perces nagylemez mindössze négy számot tartalmaz, amiből az első egymagában el is tölt velünk egy jó órát. A Pictures At An Exhibition nem Muszorgszkij, de nem is Emerson, Lake And Palmer-feldolgozás, ellenben némi lazább (26 perces) akusztikus-zongorás-klarinétos-üstdobos-xilofonos hangulati felvezető után elemeket villant fel a teljes Tool-életműből. Hol a Stinkfist ritmusai, hol a The Grudge pulzáló basszusa tűnik fel szemünk és fülünk előtt, hol olyan jól ismert gyöngyszemek énekmegoldásai, mint a Prison Sex, vagy épp a Sober. Ebben a nem tool egyszerűen értelmezhető és befogadható darabban ott vibrál az egész Tool-karrier, de talán maga az egész élet is. Ha a végig istentelenül hatalmasakat éneklő-üvöltő-hörgő-morgó-böfögő-fingó Maynard James Keenan és csapata kizárólag ezt az egyetlen tételt vette volna lemezre, már azt mondanám, megérte a dekádnyi várakozás! A dobokon, fazekakon, hokedlin, puffon, macskán és nintendón játszó Danny Carey pedig ismét bebizonyítja, hogy miért is tartják oly sokan (köztük jómagam) a világ egyik legjobb dobosának.

A csapat azt is többször elmondta, hogy a tíz év talán kicsit valóban hosszúnak tűnik, de egyrészt nem kellene elfelejteni, hogy ők az örökkévalóságnak írják a lemezeiket, másrészt pedig idő kellett ahhoz, hogy Adam Jones megtanuljon bal lábbal és fülcimpával is gitározni, miközben jól hallatszik, hogy Justin Chancellornak is mekkora erőkifejtésébe kerül az ún. „fütykös-technika" alkalmazása a basszus-húrokon. Mindezek az elemek nagyon jól segítik a kettes tétel (DoReMiFaSoLaTiDo) alapoktól való építkezését, és szép kiteljesülését, mely által a lemez legkeményebb darabjává válik. Maynard feljhangon elvisított szövege (mely kizárólagosan a címre korlátozódik, viszont aazt 236-szor megismételve) talán elsőre meglepő lehet ugyan, ám mikor szólt ez a zenekar a megszokott dolgokról?

A hármas tétel, a (nem véletlenül) egzotikusan hangzó, mongol torokénekkel előadott, bő tizenkét perces Enkh Guccü Várri egy tibeti tanmese feldolgozása az óvatlan pásztorról, aki kelkáposzta-főzelékét a legeltetés hete alatt a napon felejtette, majd hazatérvén jót falatozott belőle, nem számolva az irtózatos következményekkel. Maynardék átértelmezésében természetesen ez a történet valami többről, valami mélyebbről szól: a mindnyájunkban ott lakozó gonoszról. A dal utolsó nyolc percében felhangzó siratóasszony-kórus pedig szépen fokozza az autentikus atmoszférát.

Az utolsó szám elég ironikus módon a Ten Wasted Years címet viseli, és egyfajta hang-kollázs összeállítás azokból az ötletekből, amiket az elmúlt évek alatt írtak a zseniális művészek – meg talán kicsit mások is. Adam Jones erről így nyilatozott: „Az egész akkor kezdődött, mikor egy new york-i sárga taxi hátsó ülésén megtaláltam Kirk Hammett elvesztett TDK-kazettáját a rajta lévő 348 riffel. Kicsit recsegett ugyan a felvétel, és Lars dobolása sem volt az igazi a háttérben, de hát ő ugye sosem tudott dobolni. De a riffek, azok bizony zseniálisak voltak mind, egyől egyig. Ekkor találtam ki, hogy akár megpróbálhatnám előadni őket visszafelé, egy bendzsó és egy ukulele segítségével." És leginkább ezt hallhatjuk a zárószám félórájában, miközben a többiek elmélyülten jászanak valamennyi kezükbe kerülő tárgyon, élőlényen, de néha egymáson is! ISZONYTATÓ ZSENIALITÁS!

Ez a lemez tényleg tool van mindenen, a sóson és az édesen, a valóságon és az álmokon, pláne, ha hozzávesszük, hogy a digipak bonus deluxe edition három korongján két és fél órányi szünet után meghallgatjuk a feldogozásokat egyébiránt nem igazán eszközlő csapattól a Cannibal Corpse Hammer Smashed Face-ének és Karel Gott Lady Karnevaljának egy mwdleyjét, Hammer Smashed Lady címmel. Maynard ismét bebizonyítja, hogy mind a chris „tintás" barnesi hörgés mélysötét bugyraiban, mind pedig Prága Arany Torkának tejjel-mézzel folyó világában ezer százalékosan otthon van! A Metallica szintén a semmiből felbukkant The Purslane Conspiracyje mellett vitán felül ez az év legnagyobb dobása!