Whiplash

A Whiplash nem csupán azt a bizonyos, nyakficamot előidéző mozdulatsort jelenti, avagy nem is csak a Metallica örökzöldjének, de Hank Levy gyilkos jazz standardjének címe is, jelen filmnek pedig névadó főszereplője. Az ütemjelzés 7/4 és 14/8, a tempó 200 bpm magasságában, itt dobolás folyik. Tulajdonképpen meglep, hogy a bemutatót követően az ütős szakma nem küldte azonnal a máglyára a film valamennyi kópiáját, hiszen valójában itt nem igazán folyik dobolás. Ami folyik, az leginkább a vér, aki viszont ezt túlzásnak érzi, az valószínűleg sosem mozgott a profi zenészek embertelen világában. A Whiplash minden bizonnyal az idei év legkülönlegesebb filmje volt a mozikban, és immár az otthoni tévéken is.

Az előadás zömmel kétszereplős, a sztori roppant egyszerű: egy fiatalember mindenáron bizonyítani akar, egy zenetanár pedig mindenáron gyémántot akar a kezei közé fogni. A hangsúly a mindenáron szón van. A jó és a gonosz oldala sincs egyértelműen leosztva, olykor cserélődnek is ezek a szerepek, ráadásul mindkét fél álláspontja respektálható. A mainstream filmipar ritkán forgat ennyire magának való alkotást. A fiatal rendező, Damien Chazelle sem egy magától értetődő választás, ő ellenben már a második játékfilmjével képes volt letenni a névjegyét. A Whiplash ugyanis sokkal könnyebben állhatott volna bele a földbe, mint ahogy sikertörténetté vált – ez nem egy könnyed pofozkodás

A kulcs aligha lehet más, mint a szereplőválasztás: Miles Teller (Engedd el!, Footloose, Képszakadás) és Jonathan Kimble „J. K." Simmons (Pókember-sorozat, Hulk, de a kopasz feje felbukkan a legújabb Terminator-moziban is) alakításával hihetővé válik, hogy ez a nagyszabású dráma akár a nappalidban is megeshetne. Életek kerülnek itt egyenesbe és siklanak félre, ezzel pedig nem lehet viccelni. És ha már komolyan vesszük magunkat, akkor illett volna kicsivel jobban odafigyelni a zenészi teljesítményekre is, hiszen kötözködni csupán a lényeggel, a dobolással kapcsolatban lehet. Nem mintha ez igazán számítana, hiszen egy háborús filmet sem okvetlenül azért szeretünk, mert a legjobb lövészekre osztották a főszerepeket.

Ha úgy tetszik, egy felemelt mutatóujj is lehet a Whiplash az opportunista, gátlástalan „támogatók", családtagok és tanárok felé (ahogy a mostanában bemutatott Amy Winehouse dokumentumfilm is az). A díjesőt (BAFTA, Golden Globe, Oscar) bizonyára ez és a zseniális vágások hozták meg, ettől azonban még a bő 100 perces tortúra abszolút nézhető és szerethető alkotás. A mondanivaló és a megvalósítás szempontjából is kiemelkedő, velős darab. Az otthoni lejátszásra összeállított csomag ráadásul tartalmazza a rendező eredeti rövidfilmjét is, amellyel még 2013-ban kilincselt a stúdióknál, plusz jó néhány tiszteletreméltó dobos arc gondolatait is erről a világról. Mindazoknak, akik zaklatásra vágynak.

Tudod, „nincs még egy olyan kifejezés, ami olyan kártékony lenne, mint az egész jó".