Whitechapel: Hymns In Dissonance

Indítsunk egy erős állítással: a Whitechapel épp megmenti a death metalt. Mert hogy a death metal halott. Ez mondjuk inkább tautológia, semmint kritika, de attól még igaz. Félelmetes, mennyire kiüresedett, mennyire unalmassá vált a mai death-színtér. A régi bandák még erőlködnek, néha elcsípnek valamit a régi fényükből, az újak meg szintén a régiek fényét csipkedik. Ennek az összevissza csipegetésnek meg, jobb esetben, egy sor fénymásolat lesz az eredménye. Persze, technikailag kiválóak az újoncok is (itt mondjuk a 2000-es évek elejétől számítsunk), no de hol a saját arc? Hol az eredetiség? Hol az az egyedi íz? Hát sehol. Hol egyazegybe Cannibal Corpse-riffeket nyúlnak, hol At The Gates-harmóniákat lopnak, hol pedig Dismember-témákat csennek. És egy idő után baromi unalmassá válik a klasszikus gitártémákat és megoldásokat hallani újra és újra és újra és....

Na, és ekkor jön a Whitechapel, akik ugyan az utóbbi időben dallamosabbra, groove-osabbra vették a figurát, érzelmek meg miegymás, most mégis úgy gondolták: elég a lírából, vessünk véget a romantikának, tegyük félre a fülbemászó, lélekbe maró színtiszta dallamokat és az önreflexiót. Ez pedig olyannyira sikerült nekik, hogy szerintem még a legelvetemültebb rajongóik sem számítottak arra az újabb fordulatra, amit Phil Bozemanék tartogattak számunkra.

A nyitó Prisoner 666 viharos erejű friss levegőként ront be a death metal áporodott kriptájába, feltépve a sírboltokat és porrá zúzva a csontokat. Vaskos darab, a túlvezérelt, combos hangzás pedig még magasabb szintre emeli az anyag brutalitását. Az agresszió ellenére vannak itt szólók is, méghozzá igazi szólók, nem amolyan macskanyúzó vijjogtatások, sőt, még ikerszólók is elsülnek, mint mondjuk a címadóban vagy épp az utolsó dalban. A címadó egyébként elég jó kiindulási pont lehet az egész lemezhez: meglepően változatos, old school death hangulatú riffektől kezdve a deathcore-os tördeléseken és breakdownokon át egészen a thrashig van itt minden, de ami a legjobb, hogy még működik is. Bozeman az extrém metál teljes repertoárját felvonultatja vokálfronton, épp csak a dallamos éneket hagyja ki, de az törött ujjként állna itt ki. Egyébként nála hallani igazán, mennyire jót tett a banda zenei gondolkodásának az az elmúlt néhány év, amikor dallamos vizekre is rámerészkedtek és tovább tágították zenei határaikat. Rendkívül színesen használja a hangját, talán a tiszta éneklés tágította ki előtte a lehetőségeket, ki tudja, mindenesetre a végeredmény olyan, mintha nem is egy vokalistája lenne a bandának, hanem minimum három.

A Diabolic Slumbert hallgatva a vigyorrá repedt szám szélei a koponyám hátulján kapaszkodnak egymásba. A príma kis bevezető rész után jön egy blastbeat-lávagörgetegbe simuló, melankolikusan sötét gitárdallam, amit egy olyan vaskosan belassulós epizód követ, ami az amerikai death metal fénykorának csúcsát emeli vissza a jelenbe. És ez csak a dal negyede! A poétikus című Visceral Retch úgy indít, mintha Corpsegrinderék végre új erőre kaptak volna. Ám még mielőtt azt hinnénk, hogy itt is újabb kópiabandáról van szó, gyorsan hallgassuk csak tovább a dalt! Mert a jellegzetesen hagyományőrző, régisulis death-felfogás mellett idekeveredett a Whitechapel régi énje, azaz a deathcore-os múlt, a végeredmény pedig egyszerre frissen ható, mégis tradicionális muzsika. A hangulatos Ex Infernis átkötő utáni Hate Cult Ritual eszeveszett irammal pusztít, ilyen vehemenciával talán csak a keresztes hadjárat felszentelt harcosai gyalázhatták végig fél Európát.

Kis skandináv hangulat ólálkodik be a lemezre a The Abysmal Gospel nyitó riffjével, de a dal amúgy is bővelkedik csontvelőbe hatolóan marcona témákban. Érdekes egyébként hallani, hogy milyen jól megférnek egymás mellett a klasszikusabb gitártémák a hardcore-os, valamint a deathcore-os riffek mellett. Furcsa a végeredmény, de azt hiszem, erre mondják, hogy van egyénisége. Egy másik banda, akinek a neve gyakran eszembe jut az album pörgetése közben, az Immolation. Egyfelől Ross Dolanhez hasonlóan Bozeman is képes arra, hogy torkát kozmikus méretű, száraz barlanggá változtassa, amin megsemmisülő galaxisok bömbölése árad keresztül, de magát a hangszerelést nézve is, masszívabb, tömbösebb pillanataiban, na meg a nyaktörő váltásoknak köszönhetően, ebben az albumban is megvan az a disszonáns, elnyomó jelleg, aminek a képe mondjuk a technikásan leomló betonfal lehetne, és ami nagyon is sajátja a New York-i legendák zenéjének. Ilyesmi a Bedlam is, bár a hirtelen leállások és robbanásszerű bedörrenések jóval modernebb megoldások, mint ami az Immolationtól várható. Az anyag a végére sem fullad ki, a Mammoth God szaggatása baromi hangulatos, középtempós kalapálásba megy át, majd még egy ikergitáros szólót is elrittyentenek a fiúk, de eleve a három gitárossal amúgy is sok minden megoldható, és hallatszik is, hogy nem fogták vissza magukat sem a témákkal és stílusokkal, sem pedig a gitársávokkal. Sőt, a riffgyártásba még Bozeman is bekapcsolódott, mert hát jóból sosem elég.

Mikor először végighallgattam a lemezt, mindenféle előzetes ismeret nélkül, feltűnt, hogy a záró dara, a Nothing Is Coming For Any Of Us olyan, mintha egy út vagy történet végére értünk volna. Lezáró jellege van, s bár a lemez legdallamosabb részét adja, némileg fellazítja az addigi tömény brutalitást, ugyanakkor ebben sincs semmi megnyugvás, inkább csak amolyan melankolikus beletörődés. Mindez nem véletlen, az album valójában konceptlemez, a zenekar második, This Is Exile című albumának folytatása, legalábbis szövegileg. Egy sátánista szekta vezetőjéről szól, aki egy másik dimenzióba akar átjutni, hogy aztán az egész emberiség felett uralkodhasson, ehhez pedig minden elképzelhető ocsmányságot és borzalmat elkövet. Tehát nemcsak hangszeres értelemben kanyarodtak el megint a srácok az előző anyagokhoz képest, hanem a szövegben és a koncepcióban is, a frontember egyáltalán nem irigylésre méltó gyerekkora helyett ezúttal játékosabb, fikciós, bár közel sem könnyed téma áll a középpontban.

Azon túl, hogy a lemez brutális, agresszív, súlyos és változatos, még emlékezetes témákban is bővelkedik, aminek fontosságáról mintha mostanság sok death-banda hajlamos lenne megfeledkezni. Ami a kötelező összeméricskéléseket illeti, nagyon hasonlítgatni a korábbi Whitechapel-lemezekhez nem igazán lehet a Hymns In Dissonance-t, mivel, kis túlzással, olyan ez az eset, mintha két különböző banda állna előttünk, akiknek a gyökerei azonosak, ám némileg eltérő stílusban ügyködnek. Nyilván, aki csak a dallamosabb Whitechapelért van oda, az első két perc után azonnal törli is a lejátszási listájából és az életéből ezt az új rittyentést. Azok viszont, akik vágynak már némi jó kis death metalra, amiben benne van a korai remekek vehemenciája és frissessége, közben pedig mégis mai és mindenekelőtt iszonyat brutális, azok óbégathatják is teli tüdőből: halleluja!