Tologatom már néhány hete az új Behemoth ismertetőjét. Általában mindenütt elég jól le tudom választani a körítést a zenéről, de nem tehetek róla, itt most nem annyira ment. Lehet akármilyen vallás- és létfilozófiai megalapozást hazudnköríteni a lemezcímhez, de mindannyian tudjuk, hogy akárhogyan is ideologizálja meg mindezt Adam Darski, ez itt bizony akkor is feltűnési viszketegség, a bandára amúgy is jellemző marketingcirkusz, ami szimplán a provokatív figyelemfelkeltést célozza. Igen, tudom, Lengyelországban az egyház szerepe más, mint nálunk, és satöbbi-satöbbi, de szerintem nem kell hívőnek lenni ahhoz – én sem vagyok az –, hogy az ember 14-15 éves kor fölött, habitustól függően szekunder szégyent érezzen, gúnyosan röhögjön vagy simán csak unintelligens prosztóságnak tartsa ezt az egészet. (Felháborodni mondjuk nem kell, annyit nem ér ez az egész.)
|
megjelenés:
2025 |
|
kiadó:
Nuclear Blast |
|
pontszám:
8 /10 Szerinted hány pont?
{extravote 39421}
|
Azért sajnálom a szokásos pózer majomkodást, mert a Behemoth amúgy zeneileg kimondottan komoly produkció, és ez az új lemez is teljesen rendben van. A csapatnak persze ugyanúgy megvannak a maga ellenzői a színtéren, mint annak idején a Cradle Of Filthnek meg a Dimmu Borgirnak, de ezt éppúgy nem lehet visszavezetni náluk pusztán a zenei nívóra, mint ahogy Daniéknél meg Shagrathéknál sem lehetett soha belekötni a lemezekbe. Míg egy réteget a zavaros, hagymázos, direkt sokkolásra kihegyezett körítés taszít, a puristák rendszerét inkább az zavarja meg Nergalékkal összefüggésben, hogy hiába a black/death-alapok, az ezekből főzött elegy a műfaji határokon belül a lehető legfogyaszthatóbb. Emiatt aztán évek óta címlapbandás szinten mozognak, a stílusi keretek között lehetséges legnagyobb tömegeket vonzzák. Ez pedig ebben a körben tudvalevőleg hasonló blaszfémia, mint másoknak Isten szarával játszadozni. De én mondjuk ezt a fajta underground elitizmust is kábé ugyanolyan egybitesnek és korlátoltnak tartom, mint a műsátánizmust, szóval megkockáztatom, hogy a csapat és ellendrukkerei valahol remekül megérdemlik egymást.
Ha viszont a fenti kötelező köröket leszámítjuk, zeneileg a The Shit Ov God is épp olyan izmos, fajsúlyos munka, mint elődei. Gyanítom, hogy a banda már nem fog a The Satanistnél jobb lemezt letenni az asztalra – szerintem a mai napig az jelenti a modern érájuk etalonját –, de hallhatóan tökéletesen otthonosan érzik magukat ebben a zenei világban, és teljesen be is lakják azt. Már rögtön a The Shadow Elite éjfekete, kolosszális elegye gyilkol nyitányként, itt kábé mintha a klasszikus Morbid Angel állt volna neki a lehető legfogósabb black metalt játszani, és utána a folytatásban is akad néhány roppant erőteljes kinyilatkoztatás. Ahhoz például menthetetlenül elfogultnak kell lenni Nergallal szemben, hogy valaki a Lvciferaeon blackesen trillázó, hóförgeteg-szerű riffelésére, belassuló, sötéten túlvilági kórusára azt mondja: ez nem jó. De, ez bizony minden szempontból topliga.
Mint ahogy topliga a heroikus gitárokkal ellátott remek, fogós refrénű Nomen Barbarvs, a gitárhős szólót is rejtő O Venvs Come! vagy a szögelős-zúzós-monumentális Avgvr (The Dread Vvltvre) finálé is. Akadnak persze ezeknél nehezebben ragadó tételek, mint például a lidércesebb, disszonánsabb Sowing Salt, ahol Nergal is meglehetősen pszichopata formát hoz ezzel az elkínzott, idegeken táncoló ének-üvöltés kombóval. De igazából még a címadó is kimondottan nagyot ütne beteg kiállásaival, ha a kretén központi sorok hiányában komolyan lehetne venni. Nekem nem megy, amit sajnálok, de egyébként felesleges úgy tenni, mintha a death- és black-színtér klasszikusai nem játszottak volna sokszor ugyanerre az öncélú, minden határon túllövő, ordenáré sokkolásra. Once Upon The Cross, hogy mást ne mondjak... Vagyis Nergalék igazából ezen a téren is régi, harminc-egynéhány évvel ezelőtt is ugyanilyen felháborodást keltő fogásokkal operálnak, csak akkor még ugye nem volt internet meg közösségi média. De nincs új a nap alatt.
Sokakhoz hasonlóan nekem is akadnak fenntartásaim Darskival meg a Behemothtal kapcsolatban, pólóvásárló rajongójuk éppen ezek miatt soha nem voltam és soha nem is leszek. A bohóciskolát félretéve azonban ez a lemez is ugyanolyan meggyőző munka, mint ahogy minden anyaguk jó szokott lenni – a legutóbbi Opvs Contra Natvramhoz képest például egyértelműen több most a kiemelkedő pillanat. Ha el tudsz vonatkoztatni a színháztól, szerintem tetszeni fog.