Behemoth: The Shit Ov God

Tologatom már néhány hete az új Behemoth ismertetőjét. Általában mindenütt elég jól le tudom választani a körítést a zenéről, de nem tehetek róla, itt most nem annyira ment. Lehet akármilyen vallás- és létfilozófiai megalapozást hazudnköríteni a lemezcímhez, de mindannyian tudjuk, hogy akárhogyan is ideologizálja meg mindezt Adam Darski, ez itt bizony akkor is feltűnési viszketegség, a bandára amúgy is jellemző marketingcirkusz, ami szimplán a provokatív figyelemfelkeltést célozza. Igen, tudom, Lengyelországban az egyház szerepe más, mint nálunk, és satöbbi-satöbbi, de szerintem nem kell hívőnek lenni ahhoz – én sem vagyok az –, hogy az ember 14-15 éves kor fölött, habitustól függően szekunder szégyent érezzen, gúnyosan röhögjön vagy simán csak unintelligens prosztóságnak tartsa ezt az egészet. (Felháborodni mondjuk nem kell, annyit nem ér ez az egész.)

Azért sajnálom a szokásos pózer majomkodást, mert a Behemoth amúgy zeneileg kimondottan komoly produkció, és ez az új lemez is teljesen rendben van. A csapatnak persze ugyanúgy megvannak a maga ellenzői a színtéren, mint annak idején a Cradle Of Filthnek meg a Dimmu Borgirnak, de ezt éppúgy nem lehet visszavezetni náluk pusztán a zenei nívóra, mint ahogy Daniéknél meg Shagrathéknál sem lehetett soha belekötni a lemezekbe. Míg egy réteget a zavaros, hagymázos, direkt sokkolásra kihegyezett körítés taszít, a puristák rendszerét inkább az zavarja meg Nergalékkal összefüggésben, hogy hiába a black/death-alapok, az ezekből főzött elegy a műfaji határokon belül a lehető legfogyaszthatóbb. Emiatt aztán évek óta címlapbandás szinten mozognak, a stílusi keretek között lehetséges legnagyobb tömegeket vonzzák. Ez pedig ebben a körben tudvalevőleg hasonló blaszfémia, mint másoknak Isten szarával játszadozni. De én mondjuk ezt a fajta underground elitizmust is kábé ugyanolyan egybitesnek és korlátoltnak tartom, mint a műsátánizmust, szóval megkockáztatom, hogy a csapat és ellendrukkerei valahol remekül megérdemlik egymást.

Ha viszont a fenti kötelező köröket leszámítjuk, zeneileg a The Shit Ov God is épp olyan izmos, fajsúlyos munka, mint elődei. Gyanítom, hogy a banda már nem fog a The Satanistnél jobb lemezt letenni az asztalra – szerintem a mai napig az jelenti a modern érájuk etalonját –, de hallhatóan tökéletesen otthonosan érzik magukat ebben a zenei világban, és teljesen be is lakják azt. Már rögtön a The Shadow Elite éjfekete, kolosszális elegye gyilkol nyitányként, itt kábé mintha a klasszikus Morbid Angel állt volna neki a lehető legfogósabb black metalt játszani, és utána a folytatásban is akad néhány roppant erőteljes kinyilatkoztatás. Ahhoz például menthetetlenül elfogultnak kell lenni Nergallal szemben, hogy valaki a Lvciferaeon blackesen trillázó, hóförgeteg-szerű riffelésére, belassuló, sötéten túlvilági kórusára azt mondja: ez nem jó. De, ez bizony minden szempontból topliga.

Mint ahogy topliga a heroikus gitárokkal ellátott remek, fogós refrénű Nomen Barbarvs, a gitárhős szólót is rejtő O Venvs Come! vagy a szögelős-zúzós-monumentális Avgvr (The Dread Vvltvre) finálé is. Akadnak persze ezeknél nehezebben ragadó tételek, mint például a lidércesebb, disszonánsabb Sowing Salt, ahol Nergal is meglehetősen pszichopata formát hoz ezzel az elkínzott, idegeken táncoló ének-üvöltés kombóval. De igazából még a címadó is kimondottan nagyot ütne beteg kiállásaival, ha a kretén központi sorok hiányában komolyan lehetne venni. Nekem nem megy, amit sajnálok, de egyébként felesleges úgy tenni, mintha a death- és black-színtér klasszikusai nem játszottak volna sokszor ugyanerre az öncélú, minden határon túllövő, ordenáré sokkolásra. Once Upon The Cross, hogy mást ne mondjak... Vagyis Nergalék igazából ezen a téren is régi, harminc-egynéhány évvel ezelőtt is ugyanilyen felháborodást keltő fogásokkal operálnak, csak akkor még ugye nem volt internet meg közösségi média. De nincs új a nap alatt.

Sokakhoz hasonlóan nekem is akadnak fenntartásaim Darskival meg a Behemothtal kapcsolatban, pólóvásárló rajongójuk éppen ezek miatt soha nem voltam és soha nem is leszek. A bohóciskolát félretéve azonban ez a lemez is ugyanolyan meggyőző munka, mint ahogy minden anyaguk jó szokott lenni – a legutóbbi Opvs Contra Natvramhoz képest például egyértelműen több most a kiemelkedő pillanat. Ha el tudsz vonatkoztatni a színháztól, szerintem tetszeni fog.