Havukruunu: Tavastland

Az északi nagy extrém metál színterek emlegetése során hajlamosak vagyunk megfeledkezni arról, hogy Finnországban is van élet (és nemcsak gótikus meg power metal készül északi rokonaink háza táján). Természetesen jelentőségében elmarad a norvégtól, de még a svédtől is, ám létezik itt egy folkos pogány színtér, amelynek sok művelője érdekes és különleges dolgokat alkot. Amit meg a Havukruunu csinál, az nagyon élvezetes, és van egy egyéni, finnes (meg nagyobb léptékkel mérve: északi) íze is.

Népies, pogány tematikájú finn bandákból azért van néhány markáns finn képviselő, hogy csak a nagyon híresek közül említsünk párat, Moonsorrow- és Finntroll-vonalon bőven hallottunk már kiemelkedő teljesítményt (és akkor ott van a Bodom-iskola is, aminek része is meg nem is a Wintersun). Szóval akad rendesen felhajtóerő a hasonszőrű bandák számára az ezer tó országában. Mindez nem sokat érne, ha saját jogon nem érdemelné meg a banda a hírverést, ám szerencsére ilyen mixet, mint a Havukruunu, nem csinálnak sokan, főleg nem ilyen színvonalon, ami a szerzemények fogósságát illeti. Sokszori hallgatás után sem unom a lemezt, két hónapja leülepedett már, és most újra elővéve ugyanaz az érzés kap el: itt mindent eltaláltak, amit lehetett, az eredmény pedig dicsérő szavakért kiált.

A Havukruunu (egyébként fenyőkoszorút, fenyőkoronát jelent) négy tagból áll. Stefa az elsőszámú gitáros, ő felel az énekért és ő a fő dalszerző is, Henkka gitáron, Humö Mörkstunde basszusgitáron játszik, Kostajainen pedig dobol – majdnem mindenki csak a művésznevén ismert. Természetesen a hatásaik mellett nem lehet elmenni, ott van Bathory viking korszakának lenyomata mindenhol, de ilyen dallamérzéke szegény Quorthonnak sosem volt, így ezen a téren óriási az előrelépés a nagy elődhöz képest. Óhatatlanul adja magát a Moonsorrow is, mint párhuzam, de ez a pogányság náluk is szintén Bathory örökség. Ám a slágeres, dallamos fogalmazásmód túlmutat a Moonsorrow epikus felfogásán, sokkal egyszerűbb és közérthetőbb, amit itt hallunk.

A másik jelentős eltérés a Moonsorrow-hoz képest a jelentősen riffalapúbb megközelítés, valamint elég keveset kapunk a műfaj sodró lendületű beteg harmóniáiból is, inkább előtérben van a ritmusgitár, sőt, sok gitárszóló is akad. Ilyen tekintetben sokkal tradicionálisabb ez a banda, mint a pályatársai. Ha úgy akarom, van egyfajta power metal hangulata is, ami nagyon jól is áll ennek a harcos zenének, és nálam a fő vonzerőt is ez jelenti. Felsejlik a Manowar '80-as évekbeli korszaka is mindenképpen, nem is csak futólag, hanem zenei és felfogásbeli hasonlóságok miatt is. A kórusok is szárnyalnak, valószínűleg nem kevés tradicionális heavy metalt hallgattak (és hallgatnak) a srácok, de legjobban ez a vetületük ezen a lemezen jelenik meg. A korábbi lemezeken is megvannak a dallamok meg az epikus, de slágeres megközelítés, de kevésbé ilyen kiforrott, tradicionális metálos köntösben. Lesz, aki pont emiatt esküszik majd a korábbiakra, vagy itt hagy fel a banda követésével, de bizonyosan sokan akadnak olyanok is, akik itt csatlakoznak majd be. A lemezt ismerve minden esély megvan az utóbbira.

Szépen pörög a kétlábgép is („power metal″ beütés, ugye), a már említett Manowar-áthallások ugyanakkor a címadóban a legerősebbek (jön persze a Moonsorrow-jellegű nagyívű kórus ismét), de a Yönsynty szólója is totális Manowar (meg úgy általában '80-as évek). Felcsendül egy Melechesh-beütésű riff is a Kuoleman omában, és a Bathory szelleme mindenhol ott kísért, emellett pedig szerencsére minden számban van valami váratlan és izgalmas. A hangzás is telt (szépen kihallatszik a basszusgitár is az Unissakävijä-ben), közel ideálisan szólalnak meg a dobok is, ehhez a harcias zenéhez kell is a lüktetés, a produkciós munka pedig minden igényt kielégít. A Kun veri seokittu lumeen is óriási riffzúzda, még thrashes ritmusgitárra is vetemednek benne, de a pengeéles riffelés megint visszamutat a klasszikus heavy metal hőskorára is. A legkomplexebbet a végére hagyják, a nem kicsit mayhemes című De miseriis fennorum majdnem 11 percével az egész karrier leghosszabb dala, és leginkább Moonsorrow-jellegű epikus, kifejtős tétel. Jól megy ez is, de az igazi kedvencek a fentebb említett rövidebb darabok.

Merőben újat nem talál fel a Havukruunu, de hatásaik ihletett keverésével valami olyat csinálnak, amit nagyjából senki más. Kevés az ilyen slágeres, de nem sekélyes, ugyanakkor izzadságszagtól mentes, heroikus, lehengerlő pogány black metal. Tökéletes szintézisét nyújtják a fő hatásaiknak, és mindenhonnan kiválogatják a többi elemhez leginkább illő részeket – ez a mindenkori kreativitás receptje. Narráció vezeti fel a nyitó és záró tételeket (a leghosszabbakat), ez is finnül szól. A finn anyanyelv használata szintén közös pont a már említett Moonsorrow-val, a sötét szövegekhez jól illik a finnség, interneten pedig kiváló fordításokkal lehet találkozni, úgyhogy érdemes belefektetni az energiát. A jellegzetes északi pogány témákkal foglalkoznak, megjelenik az erőltetett keresztyén hitre térítés, mint gyakori motívum (ez már Bathory idején is így volt a viking metál hajnalán), és bizony akad itt erőszak is bőven, ahogy black metalhoz illik. A lemez valós történelmi eseményt dolgoz fel egyébként, Dél-Finnországból (Tavastia) 1237-ből, amikor a helybeliek fellázadtak a katolikus egyház ellen: egészen plaszikus kép, amint kivezetik a keresztyén papot az erdőbe, és otthagyják megfagyni. Őszinte harag történelmi köntösben, méltó a műfaj múltjához, és a számok önmagukban is nagyon élvezetesek.

Tavalyelőtt a Moonlight Sorcery lepett meg egy nagyon érett lemezzel, most a Havukruunun volt a sor, ezekből látszik: van bőven tartalék a finn undergroundban. A lényeg: érdemes a korábbi Havukruunukkal is foglalkozni, aki hasonló stílust és színvonalat keres. A banda nem nagyon játszik még a hazájuktól távol, de ahogy egyre ismertebbek lesznek, remélhetőleg ez majd változni fog. Szívesen megnézném őket, mert ha ezt az energiát élőben is tudják hozni, itt még nagy dolgok lehetnek készülőben.