Halestorm: Everest

A Halestormmal kapcsolatban, úgy gondolom, sokan osztjuk azt a véleményt, amit Ádám is emlegetett korábban, miszerint a csapatnak lényegében nincsenek rossz lemezei, ugyanakkor olyan sem született még, amire azt lehet mondani, hogy oké, ez itt a magnum opus. Az egyszeri és a megismételhetetlen. Az eddigi albumaikon egyaránt akadnak méregerős pillanatok, nagy slágerek, de ugyanúgy találhatók rajtuk töltelékek és a kevésbé ragadós momentumok is.

A huszonnyolc éve változatlan felállásban (!) működő karrier csúcsalkotása és a csoda a hatodik állomásként érkező Everesten sem jött még el, és ami azt illeti, jómagam már nem is nagyon reménykedem abban, hogy mostanában fogják leszállítani azt a kikezdhetetlen mesterművet, amire várunk. Az ilyesmire azért elég kevés esély van ennyi „ledolgozott" esztendő után, bár szerencsére a panaszkodásnak sincs itt sok helye, hiszen a mérleg nyelve hálistennek a pozitív irányba billent ezúttal. Az pedig szintén csak egy újabb kanna olaj a tűzre, hogy Lzzy Hale frontasszony hallhatóan még mindig mérges, és ez azért elég motivációt kell szolgáltasson ahhoz, hogy igazán jó dalok születhessenek. A szövegek nagy része most is leginkább a csalódásokról, gajra ment kapcsolatokról meg ezekhez hasonló aranyos kis dolgokról szólnak, s persze az elme depresszív, sötét oldala ezekkel párhuzamosan a zenében is megjelenik.

Sokat nem agyaltak a megszólalással sem, a szokásos dob-basszus-gitár felállásban tolják, enyhén színesítő billentyűk és felesleges sallangok nélkül, sokszor már túlságosan is alapra vett sounddal. Ennyire nyersen talán még nem is szólt soha egyetlen Halestorm-lemez sem, Joe Hottinger recsegő-ropogó gitárjai olyan hatást keltenek, mintha salakban görgetnék őket. De jó is ez így, a Hale tesók vad vérmérséklete és ösztönös játéka ezekre a karcos riffekre, valamint Josh Smith betonpontos alapjaira illeszkednek a legjobban. Feltűnő viszont, hogy Lzzy gyakrabban marad a komfortzónájában, nincsenek akkora tüdőrepesztő, over-the-top üvöltések, amelyekkel leszakította a fejünket a korábbi sorlemezeken, illetve a három részes Reanimate The Covers EP-ken. Az ugye megvan mindenkinek, hogyan szorongatta meg többek között a fiatal Sebastian Bach (Slave To The Grind) és Axl Rose (Out ta Get Me) tökét az ottani feldolgozásokkal, melyek hallatán az eredeti szerzők valószínűleg csak pislogni tudtak gyermeki zavarukban, mielőtt még sírva fakadtak volna... Nem beszélve a Beatles csodanótájáról (I Want You), ami pusztító hurrikánná változott a Halestorm keze és Lzzy torka jóvoltából.

A friss lemez sem indul rosszul, de a harmadik-negyedik dalnál elég szépen megtörik a lendület és az intenzitás. Ám ezzel nem azt akarom sugallni, hogy például a Like A Woman Can rossz nóta. Sőt, a blues rock alapokra fektetett kesergő pont annyira szerethető, mint ahogy a hasonló isteni tehetséggel megáldott énekesnő, Beth Hart anyagain, hisz sokszor fel-fel szokott tünedezni ott is ilyesmi, s persze Lzzy is óriásit énekel benne. A néha előkerülő, velőtrázó sikolyok a nem kevésbé súlyos mondanivalóval kecsegtető, szintén nagyon állat Rain Your Blood On Me-ből sem hiányoznak, amelyet egy hangulatos, reszelős, fémes kiállással is jól megfejelnek. Talán ez az egyik legmaradandóbb pillanat, ami az ezt követő Darkness Always Winsre is áll. A Gather The Lambs meg inkább a slágerességével fog beleülni a fülekbe, de egyébként a címadóval és a nyitó Falling Starral együtt ezek a tételek bőven kimerítik a színvonalas nóták fogalmát. Akadnak persze olyanok is, amelyek nélkül simán menetelne tovább az élet: a feleslegesen keménykedő Watch Out, valamint a Broken Doll kábé a gyorsan felejthető kategória, de a kellemes zúzda K.I.L.L.I.N.G. és az I Gave You Everything is inkább „csak" dühös üvöltözés, mint hagyományos dal, bár annak legalább jók. És végül is ki lehet velük ereszteni a gőzt, ha olyanod van, azonban a legjobban sikerült nóták egyértelműen a lemez első felében találhatók.

A banda híres arról is, hogy elég gyakran váltogatja a producereit és ez az Everestnél sem történt másképp. Ezúttal Dave Cobb és Aaron Raitiere voltak a segítő háttéremberek, akik még a dalszerzésben is részt vettek, azonban a hard rock/metál, a poszt-grunge és az alternatív stílusjegyek továbbra is védjegynek számítanak Arejay Hale-ék műhelyében. Kicsit azért sajnálom, hogy a kitartásról, az örök harcról, a nem feladásról és az utolsó leheletig tartó küzdelemről szóló Everest csúcsára megint nem ők fogják leszúrni a zászlót, de ez nem panaszkodás, csupán észrevétel. Az Everestet jelenleg úgy tudnám jellemezni, hogy jobb, mint mondjuk a Vicious, és a The Strange Case Of... mellé is bátran odatehető. Tehát soha ennél rosszabbat!

A Halestorm november 6-án Budapesten, a Barba Negrában koncertezik. Részletek itt.