The Haunted: Songs Of Last Resort

Ha nem is forró krumpliként, de azért eléggé hajigáltuk egymás között a The Haunted új lemezét, ezért is csúsztunk ennyit ezzel az ismertetővel. Ennek természetesen nem az az oka, hogy bármi gond is lenne a Songs Of Last Resorttal, hanem egyszerűen csak tipikusan olyan anyag, amiről viszonylag nehéz értelmeset és nem semmitmondót írni anélkül, hogy átmennénk önismétlésbe. Mivel eleinte úgy éreztem, a legutóbbi, nyolc évvel ezelőtti Strength In Numbersről egészen hasonló a véleményem, mint erről az albumról, kifejezetten nem akartam én nekifutni a dolognak, aztán végül, pár kanyar után mégis nálam kötött ki.

Megvan azért persze az előnye is az efféle sakkozgatásoknak: legalább nem estem bele a túl gyors ítélkezés csapdájába. Vagyis volt idő érlelni, pihentetni a cuccot, és természetesen a nyár folyamán többször is visszatértem hozzá. Ez egyébként alapjaiban nem változtatott a véleményemen a lemezről, viszont közelebb tudott férkőzni hozzám az előző műnél – azzal együtt is, hogy zenei szempontból nagyon komoly differenciáról nem tudok beszámolni. A The Hauntednak is akadtak korszakai, de tippjeim szerint a kísérletezős érájukat mindörökre maguk mögött hagyták: ez a lemez százszázaléknyi svéd thrash/groove-durvulat a jellegzetes stílusban, és kész. Most azonban erősebbek a dalok.

A zenekar több mint egy évtizede vett vissza a fullos tempóból, azóta tulajdonképpen mondhatjuk, hogy hobbicsapatként vagy ha úgy tetszik, projektszerűen működnek, ennek minden velejárójával. Vagyis semmit sem kell bizonyítaniuk, nem azon múlik, kerül-e étel az asztalra meg cipő a kölykök lábára, hogy milyen lesz az aktuális lemez, vagy hogy mennyit turnéznak. Ez az egyik oldalról ad a dolognak egyfajta felszabadult tétnélküliséget: hallhatóan ennyi év után senki nem akar semmit bizonyítani, simán csak játsszák, amihez fűlik a foguk, és kész. Viszont az a fajta éhség sincs már meg a zenében, ami olyannyira jellemezte őket a legjobb éráikban, még azzal együtt sem, hogy természetesen a tizenkét dalos, 40 perces lemez pont olyan horzsoló és durva, mint amit várnánk a The Hauntedtól.

Mint fentebb utaltam rá, ezzel együtt is kevésbé érzem alapjáratosnak a cuccot, mint az előzőt vagy a még egy körrel korábbi Exit Woundsot. Nem tudom ezt nagyon másnak betudni, mint hogy az érlelés nemcsak a befogadói, hanem a kibocsátói oldalon is üdvös dolog. Vagyis szerintem egyszerűen több a fogós, karakteres téma, illetve kevesebb a megjegyezhetetlen töltelék a Jens Bogren producerelte Songs Of Last Resorton, mint két elődjén. Maga a zene pedig természetesen tipikus és azonnal felismerhető, Marco Aro-korszakos The Haunted: egyszerre nagyon svéd, nagyon thrash és nagyon mániákus, ahogy megszokhattuk tőlük. És közben persze a rájuk jellemző finomságok sem hiányoznak belőle.

A szokásos elánnal startol az anyag a Warhead – In Fire Reborn – Death To The Crown hármassal, jóformán szünet nélkül taposnak velük a földbe, aztán amikor már épp sok lenne a kalapálás, kicsit más irányba kanyarodunk a dallamosabb, groove-osabb To Bleed Outtal (ez az egyik csúcspont) és az Unbound nyomasztóbb, disszonánsabb zúzdájával. A folytatásban is akadnak szögbeverős, kegyetlen thrashelések (az óriási, éteri szólóval ellátott Hell Is Wasted On The Dead vagy a Through The Fire), ugyanakkor igazságtalan lenne nem megemlíteni, hogy a lemez legkülönlegesebb dalait az évek során a bandában Patrik Jensen egyenrangú szerzőtársává vált Ola Englund hozta. A masszásan lánctalpas Collateral Carnage az anyag talán legsúlyosabb darabja, a verzeriffben – Olától cseppet sem meglepő módon – nem kevés Pantera is rejlik, de nem hiányoznak a számból a markánsan dallamos részek sem. Ez a melodikus hangulatosság a lidérces, sötét, gitárharmóniáit tekintve viszont néhol már-már szinte rockos Labyrinth Of Liest is belengi. De ha nagyon őszinte akarok lenni, a Salvation Recalled pusztulatát felvezető Blood Clotból is simán el bírnék viselni másfél perc helyett hármat, komplett dalban kifejtve, mert lenne benne annyi. Mondjuk a brutál módon belassult, Jensen-féle Letters Of Last Resort rovására, ami viszont inkább csak amolyan hangulati zárást hoz, nótaként egyáltalán nem érzem kereknek.

Összességében tehát jobban tetszik ez a lemez az előzőeknél. A világot nem fordítja ki a sarkából, nyilván nem veszi fel a versenyt a mindörökre etalonként emlegetett első két albumukkal sem, az meg már egyéni hasfájás, hogy Marco egyhangú üvöltözése sosem volt és soha nem is lesz a szívem csücske. De teljesen igazságtalan és irreális lenne azt állítani, hogy bármi gond is lenne a Songs Of Last Resorttal. Ez egy fasza svédacél neothrash-produkció – jelentsen ez bármit is 2025-ben.