Nirvana: Bleach

„Üdv! A Nirvana egy háromtagú zenekar, amely a Washington állambeli Aberdeen nevű tahó favágóváros és a Bainbridge Island-i hippi közösség bugyraiból nőtte ki magát. Bár még csak hét hónapja vagyunk együtt: Kurdt – gitár/ének, Chris – basszus és Chad – dobok, elkészítettünk egy számot a Sub Pop kiadónál, amely bekerült a Sub Pop 200 válogatásba, egy demót, és vár ránk egy nagylemez áprilisban, majd a siker, a hírnév és a töbmilliós rajongótábor. Eddig a palackozott izzadságunk és a hajtincseink áruba bocsátása bizonyult a legfőbb bevételi forrásunknak, de a közeljövőben a babák, az iskolai mappák, az uzsonnástáskák és a lepedők is elkészülnek. (...) A Nirvana úgy látja, hogy az underground zenei élet haldoklik, és egyre jobban ki van szolgáltatva az üzleti szemléletű, nagy zenekiadók érdekeinek. Morális kötelességének érzi-e a Nirvana, hogy útját állja ennek a mételyes gonosznak? Dehogyis! Nagyot akarunk kaszálni, és ki akarjuk nyalni a nagyfejűek seggét, remélve, hogy mi is sztárok lehetünk és dughatunk. Sztárok leszünk és dugunk."

Ezt a meglehetős szarkasztikus humorral átitatott, a jövőbeli eseményeket mégis egészen precízen előrevetítő nyilatkozatot még útja legelején fogalmazta meg a Nirvana, pontosabban az akkor még Kurdt nevet használó Kurt Cobain, azzal egy időben, ahogy a Sub Pop kihozta a banda első single-jét, a Love Buzzt. (A megváltoztatott keresztnév egyébként egy apró fricska volt a szintén Aberdeenből származó másik híres Kurdt, a Metal Church-ös Vanderhoof felé.) A hivatkozott nagylemez pedig a Bleach lett, a Cobain Művek debütáló stúdióalbuma, ami végül nem 1989 áprilisában, hanem júniusban jelent meg, és még ha nem is hozott magával földindulás-szerű változásokat (ez majd a Nevermind dolga lesz), azért szépen megágyazott a későbbi sikerszériának. Annak, amit ez az éppen ma negyedszázada halott szerencsétlen olyannyira szeretett volna elérni, miközben már-már betegesen tartott is tőle.

A Bleach beszélő cím, fehérítőt, átvitt értelemben fertőtlenítőt jelent. Kurt nagyravágyó célja ugyanis bevallottan a rockzene „kifehérítése" volt, eltávolítása annak a sok szennyezőanyagnak, ami – legalábbis az ő felfogása szerint- a nyolcvanas években rárakódott, úgy, hogy a lényegi összetevők azért ne nagyon sérüljenek. Amint személyéről, ezen törekvése sikerességéről is késhegyre menő viták folynak mind a mai napig, és most nem is az az igazán fontos, hogy állást foglaljunk a kérdésben (megtettük már elégszer), mint inkább, hogy megemlékezzünk ennek az igazán szédítő utazásnak a legelejéről, amikor még senki sem gondolta volna, hogy akár csak képes lesz megélni a zenélésből ez a kis, Aberdeenből elindult zenekar, amely akkoriban leginkább csak Olympia könyékén volt ismert. Kurt: „Szeretnék megélni a zenélésből, de ha nem jön össze, akkor visszavonulok Mexikóba, vagy mondjuk Jugoszláviába, néhány száz dollárral, krumplit termesztek, és áttanulmányozom a rock and roll történetét a Creem magazin régi számai alapján."

Az elég kis lélekszámú (nincs ötvenezer lakosa sem) Olympia nem hiába Washington állam székhelye (bizony, nem Seattle az!), igencsak pezsgő, bohém felfogású kulturális élettel rendelkezett. A város művész-képzőként funkcionáló felsőoktatási intézete, az Evergreen State College a későbbi grunge-szcéna számos jelentős alakjának szolgált „kiképzőbázisul" – elég csak a Bikini Kill harcosan feminista punk tagságát megemlíteni –, és akkor még nem is beszéltünk az államszerte ismert közösségi rádióról, a KAOS-ról, amelynek legfőbb jellemzője volt, hogy mindenek előtt a függetlenséget képviselte és bátorította. Ha valakinek volt saját bandája és felvétele, emellett mondjuk nem volt egészen csapnivaló, a KAOS szinte biztosan gond nélkül lejátszotta. Ez a felfogás pedig alapjaiban meghatározta a „tahó favágóvárosból" érkező, a világra rácsodálkozó Kurt és bandája hozzáállását, aki ekkorra – 1988 elejére – már túl is volt sok mindenen.

Túl volt szülei sok veszekedéssel tarkított válásán, túl a nevelőapjával való kibékíthetetlen ellentéteken, túl azon, hogy kimarad a középsuliból és elzavarják otthonról, hogy végül autók hátsó ülésén, közkórházak várótermében, társasházak folyosóin, vagy éppen a régi jó barát, a Melvins-dobos Dale Crove tornácán éjszakázzon – utóbbit egy kartondobozban végrehajtva. És túl volt már azon is, hogy a családi fegyvert a Wishkah folyó sáros partjairól a vízbe dobja, és hogy tizennégy évesen a nagybácsi által nekiszegezett kérdésre – kerékpárt vagy gitárt szeretne a születésnapjára – a gitárt válassza. Huszonegy éves korát meghazudtolóan már meglehetősen nagy élettapasztalattal rendelkezik tehát, és megannyi frusztrációval is, amiket kezd beleölni a zenéjébe és szövegeibe. Mert zenét azt már jó ideje ír, hiszen túl van már a Fecal Matter-kalandon is, és mindent megtesz azért, hogy a Krist Novoselic elnevezésű langaléta barátjával összegründölt, változékony elnevezésű formáció egyben maradjon, és vigye végre valamire.

Mert hogy a Nirvana ekkor bizony még nem Nirvana, sokkal inkább Bliss, Ted Ed Fred, vagy Pen Cap Chew, de leginkább Skid Row (!) néven futott, és a Bleach-hez érve nem csak számos nevet, de bizony dobost is elfogyasztott. Köztük volt – természetesen – a már emltett Dale Crover, de olyan balhés alakok is, mint az eredeti Nirvana-dobos Aaron Burckhard (aki egyszer részegen belehajtott kocsijával egy helyi bolt kirakatába, másszor összeverekedett egy rendőrrel), vagy éppen a fazonilag nem igazán passzoló (rövid hajú, bajszos), cserébe állandóan mindenkivel kötekedő-verekedő Dave Foster, akitől maguk a srácok is tartottak. Olyannyira, hogy nem is mondták el neki, hogy kikerült a bandából, így csak egy újsághírből értesült arról, hogy lesz egy olyan fellépés, amire őt már nem hívták meg. Némi nyugalmat és állandóságot majd csak az érzékeny, halk szavú és igencsak mélynövésű – Everett True, a banda történetét később vaskos könyvben elmesélő brit újságíró szerint ha néhány centivel kisebb, törpének minősült volna – Chad Channing fog hozni, aki megbízható, energikus dobolásával új színt is hoz a történetbe. Még ha ő maga soha nem is tudott igazán megbékélni azzal, hogy nem, vagy csak alig vonják be a dalszerzésbe, pedig neki már korábban is voltak dalötletei – még abból az időszakból, amikor a Soundgarden későbbi basszerével, Ben Shepherddel zenélt együtt.

1988. január 23-án aztán elérkezik az idő, hogy Kur(d)t, Krist és az akkor éppen náluk – ki tudja hányadszor – kisegítő Dale Crover megjelenjenek Seattle-ben, az egykori Skin Yard gitáros Jack Endino Reciprocal Recordings elnevezésű stúdiójában, és felvegyenek egy demót. Nem aggódták túl a dolgokat, öt óra alatt felvettek és megkevertek tíz dalt (144 dollárért), köztük a később a Bleachre is ebben a formában felkerülő Floyd The Barbert, Paper Cutsot és az alapjaiban még a Fecal Matter-időkből származó Downert. Endino persze később újrakeverte a demót, és – korábbi ígéretéhez hűen – szétosztogatta barátai körében, akik között ott volt az éppen szárnyát bontogató Sub Pop kiadó főnöke, Jonathan Poneman is. Ez utóbbi egyből beleszerelmesedett az anyagba, és nem csak a csapat legelső dalát jelentő (egyébiránt a maszturbálásról szóló) Spank Thrut választja ki a Sub Pop 200-ra, hanem kislemez-szerződéshez is juttatja a srácokat, ez lesz a Nirvana első hivatalos kiadványa, a mindösszesen ezer példányban legyártott, Love Buzz/Big Cheese. Pedig társa, Bruce Pavitt ekkor még nem volt ennyire lelkes: „Az első seattle-i koncerten három ember volt jelen: Jonathan, én és a pultos. A dalaik szörnyűek voltak, pedig Kurtnek jó hangja volt. (...) Látva azt a bandát, képtelenségnek tűnt, hogy három éven belül ők lesznek a legnagyobb zenekar a világon. Nagyjából egy az egymilliárdhoz tettem volna meg."

Az 1988 novemberében kihozott kislemez után azonban már nem lehet megállás, már decemberben (egész pontosan december 24-én) ismét megjelennek – ekkor már Chaddel – a Reciprocalban, és megkezdődnek az első EP felvételei, amit kábé három hetes intenzív próbálási időszak előzött meg, amiben non stop a korábban már megírt tíz-tizenöt dalt gyakorolták. Így aztán a mindösszesen – megszakításokkal - hat napig tartó felvételi folyamat végén ott állnak egy rakás felvett szerzeménnyel, így aztán a Sub Pop-nál úgy döntenek, ez bizony nem EP lesz, hanem akkor meglesz az ezen a néven még jó, ha fél éve játszó Nirvana debütálása, amely – Cobain javaslatára – a Bleach nevet kapja (a munkacíme Too Many Humans volt). A feliratot egy AIDS-ellenes plakáton látta, ami az injekciós tűk sterilizálására hívta fel a heroinisták figyelmét – elég ironikus a dolog, hiszen később ezt később maga Kurt is bőven gyakorolhatta.

A Bleach pedig a csapat legfémesebb hangzású anyaga, Jack Endino igazán jó munkát végzett, még ha maga Cobain később sokszor elég lesajnálóan is nyilatkozott a lemez megszólalásáról – igaz, korántsem annyira, mint még később a Nevermindról: „A Bleach hangzásával az a baj, hogy nagyon egysíkú, egyforma. Ráadásul az összes dal lassú és grunge-os, a gitárok le vannak hangolva nagyon mély tartományba. Rengeteget kiabáltam is." Ezt a sommás véleményt persze fenntartásokkal kell kezelni, különösen a lassú dalokra vonatkozó részét, megjegyezve, hogy a mélyre hangolás állítólag nem is volt teljesen szándékos, Kurt nemes egyszerűséggel rosszul hangolta be a gitárját, és ez a mélyebb hangfekvés megtetszett Endinónak. Az viszont mindenképpen igaz, hogy az eleinte büszkén hangoztatott Black Sabbath- és Led Zeppelin-hatások (kis érdekesség: Kurt teknőse a Sweetleaf névre hallgatott), ha valamikor az életmű során, akkor talán itt érhetőek igazán tetten.

Az anyag persze nagy rakás később legendássá vált szerzeményt tartalmazott, élükön nyilván a Kurt akkori barátnőjéről-barátnőjéhez, Tracy Maranderhez írt (aki egyszer szóvá tette, hogy Kurt már az önkielégítésről is írt dal, róla meg még nem) About A Girllel, ami nem hiába a lemez legnyugodtabb szerzeménye, hiszen igazán majd akusztikus változatában lesz ismert. Vagy ott van a nyitó Blew, ami tényleg annyira bugyborékol, hogy kis túlzással elmehetne egy korai stoner-darabnak, és nem véletlenül a lemez egyik legjobbja, később kihozták külön EP-n is. Itt figyelt persze a csapat első ismertebb „slágere", a holland Shocking Blue Love Buzzának elég alapokra vett, de igencsak karizmatikus feldolgozása, mint ahogy a korábbról már szintén ismert Big Cheese is, ami talán a legplasztikusabban tartalmazta a későbbi tipikusan nirvanás elemeket egy rendkívül fogós riff köré felépítve. Később az energikus, iskolai-társadalmi kasztosodásról szóló School is felbukkant mindenféle Nirvana-válogatásokon, nemkülönben az anyag legdurvább tétele, a Tankcsapda (és számos más zenekar) által is feldolgozott Negative Creep.

De az anyag többi, kevésbé ismert dalát sem kellett félteni, beszéljünk akár a kimondottan erős Melvins-hatásokat mutató Floyd The Barber/Paper Cuts párosáról (ez utóbbi különösen erős a hat láb mélyről érkező alapokra passzintott, egészen furcsa dallamokat hozó énekkel), a kissé tempósabb Swap Meetről, a mind szövegében, mind zenéjében igencsak kerge (emiatt nagy kedvenc) Mr. Moustache-ről, a füvesen belassult Siftingről, vagy a kazettás kiadásokról hiányzó, záró Downerről, egyik sem gyenge darab. Persze, mindből csak úgy dől kifelé az az érzés, hogy ezek aztán még véletlenül sem lettek túlcsiszolva, némelyik olykor már-már félig kész érzetet kelt, de ne feledjük: a banda egyrészt igazából még egy éve sem zenél együtt, másrészt pedig ez a spontán hangulat az egész közegre, vele pedig a Sub Pop kiadó valamennyi kiadványára jellemző volt. A Bleach egy Mudhoney-, egy Skin Yard-, egy korai Soundgarden-, pláne egy Melvins-anyaghoz képest még nem is volt annyira elvadult, és megkockáztatom, egy metal felől érkezett hallgató számára ennek a Nirvana-lemeznek a hangulata lehet a leginkább magával ragadó mind közül.

Számomra nagy pozitívum az is, hogy Cobain bátyóra ekkor még nem nőtt rá önnön generációs szószóló szerepe, szövegeit sem agyalta túl, sőt, sokszor – saját bevallása szerint – pont, hogy a felvételek előtti éjszaka követte el őket, a határidő frusztráló szorításában, ezért is lettek annyira dühösek, vagy éppen gúnyosak. Ennek az egésznek akkor még nem is tulajdonítottak olyan hatalmas szerepet, mint ahogy a későbbi Blew EP-nél sem (rajta például a Been A Sonnal.) Cobain sikerhez való ambivalens kapcsolatát azonban nagyon is jól jelzi, hogy a Sub Poptól nem kreatív, vagy függetlenségbeli problémák miatt távoztak (ezek miatt mondjuk nehéz is lett volna), hanem mert nem voltak megelégedve az anyag promotálásával.

Pedig a Bleach egy független kiadós kiadványhoz képest egyáltalában nem is fogyott rosszul, pláne, ha figyelembe vesszük, hogy az egész stúdiós költséget (606 dollárt és 17 centet) az a Jason Everman állta, aki a banda jó barátja volt, és akit köszönetképpen nem csak a borítón szerepeltettek, hanem a lemezt feljátszó zenészek között is megemlítettek – holott igazából egyetlen hangot sem játszott rajta. Jason később rendes taggá is vált, igaz, nem túl sokáig, és mindösszesen egyetlen Nirvana felvételen játszott, egy Kiss feldolgozás-lemezhez készített (!) dalon. (A bongyor hajú Everman élettörténete egyébként rendkívül érdekes, a későbbiekben felbukkant a Soundgarden és a Mind Funk soraiban is, majd hagyta a fenébe az egészet, és inkább elment zöldsapkásnak, hogy a Különleges Erők kötelékében megjárja Afganisztánt és Irakot. De tanult buddhizmust egy tibeti kolostorban, jelenleg pedig hadtudományokat hallgat az egyetemen.)

A Nevermind mindent elsöprő sikere később persze szépen húzta magával a Bleachet is, az eredetileg 60 ezer példányban elkészült anyagot 1992-ben újra kiadta – persze már nemzetközileg – a Geffen, majd a húszéves jubileumra a Sub Pop is, hogy mára a kiadó legnagyobb példányszámban elkelt produktumává váljon, ami több mint 2 millió példányban talált gazdára csak az Államokban. Ez persze a későbbi történet ismeretében nem is lehet meglepő, de a lényeg nem is ez, hanem az, hogy emlékezzünk most ezzel a hamisítatlan grunge-mementóval arra a fiatal fickóra, aki éppen huszonöt éve döntött úgy, hogy nem bírja tovább.