Rainbow: Down To Earth

A ′70-es, ′80-as évek fordulója már húsz-huszonöt évvel ezelőtt is kőkeményen rocktörténelem kategória volt, manapság meg aztán tényleg az ősidők homályába vész még nekünk, idősebbeknek is. Hatalmas zenék születtek akkoriban, melyekre ma már vagy egy rossz szót sem illik mondani, mert alapművek, vagy épp ellenkezőleg: közutálatnak örvendő, megköpködött albumokról derül ki utólag, hogy valójában fantasztikusak. Sok lemez megítélése a mai napig ellentmondásos vagy vitás, de még véletlenül sem szeretném ilyen irányba elvinni ezt a cikket, mert egyrészt rettenetesen nem érdekelnek ma már az ilyesféle pro-és-kontra diskurzusok, másrészt épp történelmi forrás státuszuk miatt felesleges ezekről vitatkozni. 

Persze időnként mindannyian megtesszük, de szubjektív szempontok szerint – az egyéni ízlésünk egy dolog, de végső soron valami vagy kiállja az idő próbáját és maradandóvá válik vagy elfelejtik. Teljesen mindegy, hogy milyen műfajról, rockzenéről vagy másról beszélünk. E hasábokon nyilván mégiscsak illene rockon belül maradnunk – ebben a kategóriában a velem pár hónap különbséggel egyidős Down To Earth mindenképpen a vitatottabb produkciók közé tartozik. Klasszikus ugyan, mert két lakossági világslágert is tartalmaz (na jó, ez is területfüggő, de egyet mindenképpen), ugyanakkor közismerten az egyik legkevésbé kedvelt Rainbow-mű a keményvonalas rajongók körében, nem beszélve Ritchie Blackmore saját véleményéről. Én a magam részéről mindig is imádtam, szóval még a Mester álláspontja sem különösebben érdekel, nem kérdés tehát, hogy pár szóval érdemes megemlékeznünk a Rainbow szóban forgó, kissé zavaros, de annál sikeresebb időszakáról.

Ezt a zavarosságot kevésbé áll szándékomban végigelemezni, elég jól dokumentált időszakról beszélünk, zárjuk inkább rövidre. A remekbe szabott Long Live Rock′N′Roll lemez és turné utáni zenészcseréken fennakadni nem érdemes, ám a frontember személyének változása még akkor is elég radikális lépésnek számított volna, ha történetesen egy Ronnie James Dióhoz hasonló karakter áll a mikrofon mögé. De nem így lett: az addigra szélesebb körben még nem ismert, harmincas évei elején járó Graham Bonnet megjelenése teljesen új arculatot adott a zenének és a zenekari imázsnak is. Nem mellesleg: az ő hard rockos karrierje is hatalmas löketet kapott itt, lásd későbbi pályafutását – mely időnként saját magának köszönhetően is ki-kisiklott. Michael Schenker például konkrétan ittas fellépést követően kötött útilaput a talpára, pedig az Assault Attack az egyik legjobb korai MSG-anyag, Rainbow-ból való távozása pedig szintén kurtán-furcsán zajlott.

Lényeg a lényeg: Blackmore már az énekes-státusz véglegesítése előtt is jammelgetett a fedélzeten maradt Cozy Powell-lel és a frissen leigazolt, progrockos hátterű (Colosseum II) Don Airey-vel, így egy ponton képbe került a régi Purple-kolléga Roger Glover is, aki addigra már nemcsak basszerként, de producerként is komoly nevet szerzett. Neve épp utóbbi minőségben merült fel, mert játszani más(oka)t hívtak volna, de valljuk be: ha már két legyet lehet ütni egy csapásra, mi értelme lett volna sessionistákkal vagy akár neves zenészekkel nyűglődni? Mivel pedig Roger Ian Gillan szólócsapatát is producelte, pikáns módon az énekesi feladatok kapcsán is lett volna ötlete – nem is tudom, ha a Joe Lynn Turner-féle Purple-t csúfolták annak idején Deep Rainbow-nak, akkor e formáció létrejötte milyen hullámokat vert volna.

Akárhogy is, a felállás megszilárdulásakor a lemezanyag is szépen összeállt, és ha utólag Blackmore tényleg nem kedvelte, adja magát a kérdés: a híresen önfejű gitáros vajon több külső beleszólást engedett itt, vagy ő maga gondolta úgy az adott pillanatban, hogy kommerszebbre, amerikásabbra venné a hangzást? Ne feledjük, 1979-re a Toto, a Journey, a Foreigner és társaik már a régi nagyok babérjaira törtek, a nyakukban lihegtek, és bizony az Államok már az ő nevüktől volt hangos, mindez pedig kezdett begyűrűzni a többi kontinensre is. Újításra tehát mindenképp szükség lehetett, és egy kreatív zenészt mindig inspirálnak az új divatok – nem hinném, hogy a feltehetően igen hiú Ritchie másképp lett volna ezzel. Majd ő megmutatja ezeknek a nyikhajoknak! A Down To Earth „kommersz″ jellege miatt tehát végül is joggal érhette szó a ház elejét, legalábbis azon régi fanok részéről, akik a Dio fémjelezte misztikumot szerették leginkább a Rainbow-ban. Hiszen em az énekes személye és még csak nem is a megjelenése volt itt a radikális váltás: Bonnet őserejű, férfias hangja nem számított visszalépésnek Ronnie-éhoz képest, sőt. Maga a zene ment el teljesen más irányba.

Ahogy sok megosztó lemez esetében, a mából visszanézve, korában elhelyezve simán érthető lehet, ha egy régi rajongó akár már az első taktusoknál simán kiakadt. Az All Night Long ugyanis egy elképesztően pofátlan, ragadós amerikai ízű slágerrock-téma, olyan refrénnel, amelyet bármelyik tengerentúli AOR-banda szívesen mondott volna sajátjának. Ennek sokkját csak tetézte később a Since You Been Gone című Russ Ballard-feldolgozás, mely a B oldalt nyitotta. Az eredeti amúgy 1976-os és sokkal sziruposabb, mint a Rainbow verziója, de akármilyen elcsépelt is manapság már az is, maga az átdolgozás egészen zseniálisan ülteti át a dalt gitárokkal felturbózott, rockos közegbe. Ennek így van igazán értelme, messze nem arról szól a történet, mint amivé később váltak a rockosított popfeldolgozások, hogy fogjuk a dalt, beletesszük a kötelező zsizsizsit és kész. Nem véletlen, hogy a következő, már Joe Lynn Turnert felvonultató Difficult To Cure lemezre is feltettek egy – amúgy már eleve mások számára írt – Ballard-szerzeményt, az I Surrendert, amelynek Rainbow-változata, ha lehet, még elsöprőbbre sikerült.

Persze a B-oldaltól még messze vagyunk, és az ősrajongók a nyitónóta után még reménykedhettek is abban, hogy csak viccelt velük a zenekar, mert a második Eyes Of The World visszahoz valamennyit a misztikumból. Igaz, itt nem fantasy-, hanem sci-fi-hangulatokkal operálnak, melyek nagyban köszönhetők Airey progos billentyűinek (ezek a modern kori Deep Purple-ben is mindig nagyon jól érvényesülnek), és a kombináció egészen lenyűgöző – ezt a dalt még maga Blackmore is tudta utólag méltatni. Nem véletlenül, mert össz-Rainbow szinten is igazi mestermű. A No Time To Lose tipikus Blackmore'n'roll, Airey itt is kap némi reflektorfényt egy Hammond-szóló formájában, az A oldalt pedig a Making Love zárja, egy lendületes, ugyanakkor melankolikusan slágeres darab, remek Bonnet-dallamokkal. A már említett Since You Been Gone után megint visszakacsintgathatunk egy kicsit, merthogy a Love's No Friend abszolút a Rising és a Long Live korszakát, annak komótosabban menetelő tételeit idézi, itt is óriási refréndallammal (amit Bonnet vélhetően már valós időben sem tudott élőben kiénekelni) és olyan igazi frankó Powell-húzással. A dobosfenomént érdemes amúgy külön is méltatni, mert ezen album kapcsán ritkán teszik, lévén a keverés kevésbé ritmusközpontú, kevesebb a mély, de attól a stílus és az emblematikus hangzás még nagyon is ott van az alapvetően kiváló megszólalású anyagon.

Aminek a vége is erős: a Danger Zone izgalmas hangszerelésű keménykötésű tétel, ismét csak remek Airey-témákkal és Glover hangsúlyos, kellemesen pulzáló bőgőjével. A pörgős, vérbeli albumzáró Lost In Hollywoodhoz pedig azért csak odarittyentett Cozy egy dobintrót miheztartás végett. Gondolom, ennyiben nem merült ki a társszerzősége, de kétségtelen, hogy ez az album számomra másik legnagyobb kedvence az Eyes Of The World mellett, és kimondottan népszerű darab a teljes életművet tekintve is. Még két kislemezdal is megmaradt ebből az érából, melyeket különféle újrakiadásokon passzintottak az alapcsokor mögé, és amúgy a Finyl Vinyl búcsúválogatásról is ismerősek voltak a ′80-as évek dereka óta: a Bad Girl énekes, a Weiss Heim instrumentális dal, elférnek, de sok vizet nem zavarnak. Nem is baj, hogy lemaradtak annak idején az albumról, és ezt nem a megszokás mondatja velem, merthogy ezt a lemezt rengeteget hallgattam bakeliten, amitől ugye bevésődik a dalsorrend. Valahogy a klasszikusokat a dalsorrend-szerkesztés is klasszikussá teszi, sosem véletlen, hogy végül mi kerül fel rájuk, és mi jön mi után. Ha valami, akkor EZ tényleg jobb volt régen.

Ahogy fentebb már utaltam rá, a Bonnet-Blackmore együttműködés nem volt túl hosszúéletű, noha a következő, 1981 elején megjelent anyagot még vele kezdték el összerakni. Még ha az énekes nyakába is varrható a válás, nemcsak ő, hanem Cozy Powell is távozott, ugyanakkor a szerzői mag megmaradt. Turnerrel aztán tovább folytatódott a rosszmájúan nyálasodásnak, jóindulattal horizonttágításnak nevezhető folyamat, de ez már egy másik történet. Én a magam részéről a vele készült három albumot is kiválónak tartom, igazi érett, néha AOR-ba hajló hard rock zene hallható rajtuk, slágerekkel és (ahogy mostanában tanultuk Ádámunktól) deep cutokkal. Logikusan következik belőlük a ′80-as évek Deep Purple-je és a ′90-es évek új Rainbow-ja. Valahol kár, hogy amikor közel tíz éve újra rockzenére támadt kedve Ritchie-nek, pusztán a nosztalgiára akart építeni, ugyanakkor tökéletesen kerek az életmű így is, ahogy van.